Nánay Bence

Elme és evolúció

Az elmefilozófia és a kognitív tudomány evolúciós megközelítése

Kávé Kiadó

2000.

1. Bevezetés 4

1. Evolúcióbiológia
2. Evolúciós pszichológia
3. Neurális evolúció

3. Funkcionalizmus 27

1. A funkcionalizmus és előzményei
2. Mesterséges intelligencia és gépi funkcionalizmus
3. A funkcionalizmus bírálatai

1. Redukálható-e az elme?
2. Nem-reduktív materializmus
3. Mentális okság

1. A reprezentáció tárgya
2. Téves reprezentáció
3. Intencionalitás és evolúciós változás

VI. Konnekcionizmus 68

1. A konnekcionista fordulat
2. Kettős modellek
3. A szabálykövetés evolúciója

VII. Magasabb szintű mentális reprezentációk 82

1. A metareprezentáció

2. Az elmeteória fogalma

3. A nyelv evolúciója

VIII. A kulturális evolúció 94

1. A kultúra és a gének
2. A mémek
3. Egy csoportközpontú modell

IX. Bibliográfia 106

Az embert mindig izgatta, hogy miként működik az elme: hogyan gondolkodunk, miért van az, hogy néha nem jut eszünkbe egy olyan dolog, amit egyébként mindig tudni szoktunk. Az Elme és evolúció című könyv két olyan diszciplína – az elmefilozófia és a kognitív tudomány – kérdésfeltevéseit és legfontosabb irányzatait mutatja be, amelyek éppen ezeket a kérdéseket feszegetik: azt próbálják megmagyarázni, miként működik az elme.

Az utóbbi években egyre jelentősebbé vált ezen problémák evolúciós megközelítése. Ahhoz, hogy megértsük, miként gondolkozunk, meg kell tudnunk magyarázni, hogyan alakult ki az elménk, és mennyiben más, mint például egy csimpánz elméje. Bár igen sok területen bizonyultak hasznosnak az evolúciós szemlélet elmefilozófiai, illetve kognitív tudományi alkalmazásai, ezek többnyire elszigetelt, egymástól független kísérletek maradtak. E könyvben megpróbálom a klasszikus elmefilozófiai és kognitív tudományi kérdésfelvetéseket és azok evolúciós színezetű megoldásjavaslatait egységes elméleti keretbe foglalni.

A könyv célja tehát kettős: egyszerre nyújt előképzettséget nem igénylő bevezetést az elmefilozófiába és a kognitív tudományba, ugyanakkor azonban új szempontok szerint tárgyalja a témaköröket, megpróbálja egy egységes evolúciós megközelítés egészébe ágyazni e tudományágak klasszikus problémáit.

Szeretném megköszönni mindazok segítségét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez a könyv megjelenhetett. Mindenekelőtt Kelemen Jánosnak, e filozófiai könyvsorozat szerkesztőjének köszönöm, hogy felkért a kötet megírására. A legnagyobb köszönet Csányi Vilmost és Pléh Csabát illeti. Pléh Csaba volt az, aki megismertetett az elme tanulmányozásának legérdekesebb tudományos megközelítéseivel és eredményeivel. Csányi Vilmostól pedig azt a szemléletet tanultam el, hogy az emberi elme vizsgálata nem elképzelhető a szociális szféra elemzése nélkül. Szathmáry Eörs a könyv evolúcióbiológiai hátterének tisztázásában segített. Kampis Györggyel, Forrai Gáborral, Huoranszki Ferenccel, Howard M. Robinsonnal, Káldy Zsuzsával és Nemes Lászlóval folytatott konzultációim, illetve vitáim nagyon sokat segítettek a könyv megírásában. Köszönöm továbbá Csányi Vilmos, Forrai Gábor, Kampis György, Pléh Csaba és Vasák Benedek a kézirathoz fűzött részletes kommentárjait, amelyeket igyekeztem beépíteni a végleges szövegbe. Végezetül az, hogy e tudományágakkal és mindezekkel az emberekkel kapcsolatba kerülhettem a Láthatatlan Kollégiumnak köszönhető, amelynek 1995-től 1999-ig tagja voltam.

Budapest, 1999. június 1.

Nánay Bence

Mind az elmefilozófia, mind a kognitív tudomány alapvető kérdésfelvetése az, hogy miként működik az emberi elme. Néhány kézenfekvő feleletet rögtön érdemes kiszűrni. Az egyik ezek közül az a hagyományos nézet, amely szerint a gondolkodás és más mentális tevékenységek voltaképpen a lélek sajátjai, amely a testtől elkülönülten létezik és irányítja mindennapi cselekedeteinket. Ezt az álláspontot szokás test-lélek dualizmusnak nevezni.

A másik nézet szerint nem szükséges elméről beszélni, elég az aggyal foglalkozni: minden, ami a fejünkben történik, végső soron idegsejtek aktiválódásából áll össze, a megismerés és a gondolkodás megértéséhez tehát elégséges eszköz a neurológia, az agyban zajló folyamatok magasabb szintű megértésére semmi szükség. Ezt a nézetet szokás radikális redukcionista vagy eliminativista álláspontnak nevezni. Világos, hogy ha elfogadjuk, hogy az elme működésének vizsgálatához a neuronok aktivitásmintázatait kell tanulmányoznunk, akkor a "miként működik az elme" kérdésének megválaszolása teljes egészében a biológia és az idegtudomány feladata lenne.

Az elmefilozófia és a kognitív tudomány legtöbb képviselője középutat próbál képviselni a két nézet között. Egyfelől elutasítják a test-lélek dualizmust, másfelől azonban a radikális redukcionizmust sem tartják megfelelőnek. Mentális folyamatainkat – az emlékezést, a gondolkodást – persze idegsejtek tüzelése idézi elő, de azt, hogy egy csokitortára gondolok, nem igazán érdemes olyan módon leírni, hogy most az A1632-es a neuron aktiválódik, majd az A3412-es stb.

A kognitív tudomány és a modern elmefilozófia legtöbb képviselője ezzel nem elégszik meg: szerintük ennél lényegesen többet tudhat meg a tudomány az elme működéséről. Hasznosabb, ha feltesszük, hogy az elme egy bizonyos modell szerint működik, majd e modell alapján megpróbáljuk előrejelezni, hogy milyen ingerekre hogyan válaszolna. Ha a posztulált válaszok többé-kevésbé megegyeznek saját válaszainkkal, akkor az elmemodell többé-kevésbé használható.

Nincs tehát közvetlen rálátásunk arra, hogy milyen is az elme szerkezete, csak éppen jobban le tudjuk írni az elme működését, ha úgy tekintjük, mintha egy bizonyos elmemodell szerint működne.

Ezen a ponton kapcsolódik össze az elmefilozófia és a kognitív tudomány a mesterséges intelligencia-kutatással. Ha ugyanis feltételezzük, hogy az elme egy bizonyos modell szerint működik, akkor egy, az adott modell szerint funkcionáló számítógép – szerencsés esetben – hasonló ingerek hatására hasonló módon fog viselkedni, mint mi. Az elvont elmemodellek tehát empirikusan tesztelhetők a mesterséges intelligencia-kutatás segítségével. A számítógép–elme analógia végigvonul a modern elmefilozófia és a kognitív tudomány történetén, hiszen ez utóbbi tudományág nem titkolt szándéka a mesterséges értelem létrehozása.

Az elmefilozófia tehát – ellentétben a filozófia szóhoz tapadó sztereotípiákkal – igenis gyakorlati diszciplína. A filozófia azon nagyon kevés területe közé tartozik, amelynek van, vagy lehet gyakorlati haszna. Egy másik ilyen filozófiai diszciplína a társadalomfilozófia. Míg azonban a társadalomfilozófia inkább normatív jellegű; azt vizsgálja, milyen lenne egy ideális társadalom, egy ideális jogrend, egy ideális politikai berendezkedés, és a jelenlegi társadalmat próbálja ezekhez az igényekhez igazítani, addig az elmefilozófia nem az ideális elmeműködést elemzi, hanem az aktuális gyarló, sok hibával dolgozó valódi elmeműködést, és ennek mintájára próbál mesterséges értelmet létrehozni – vagy megmutatni, miért lehetetlen a mesterséges intelligencia létrehozása. Az elmefilozófiára – legalábbis annak egy részére – tehát nem illenek azok a jelzők, amelyekkel általában a filozófiát szokás jellemezni, nem valóságtól elszakadt spekuláció, hanem empirikusan tesztelhető hipotézisek sorozata.

A kognitív tudomány viszont valódi tudomány. Igazi újdonsága az interdiszciplinaritás. Nem része ugyanis egyik klasszikus tudományágnak sem. Valahol a filozófia, a biológia, a mesterséges intelligenciakutatás, a pszichológia, az etológia és a nyelvészet vonzáskörében helyezkedik el. Mindegyik itt felsorolt tudományág terminológiáját és klasszikus kérdésfelvetéseit használja, de egyik diszciplína szerepe sem meghatározó jelentőségű. Egy több tudományból összegyúrt hibrid tehát, amelyet az tart össze, hogy mindegyik résztudományból kiszedegeti azokat a részterületeket, amelyek hasznosak lehetnek az elme tudományos modellezése szempontjából.

Mind az elmefilozófia, mind a kognitív tudomány arra a kérdésre keresi tehát a választ, hogy miként működik az emberi elme, lényeges különbség van azonban módszerük és terminológiájuk között. Míg az elmefilozófiát a logikai elemzés és a klasszikus filozófiai kifejezések használata jellemzi, addig a kognitív tudomány módszere inkább empirikus, összehasonlító, főleg pszichológiai, biológiai és nyelvészeti terminusokat használ. Érdemes kapcsolódási pontokat keresni a két tudományterület között, hiszen a két tudomány sok problémája éppen abból ered, hogy a kognitív tudományból hiányzik az elméleti megalapozás igénye, az elmefilozófia pedig sokszor nem veszi figyelembe a kognitív tudomány – főleg empirikus – eredményeit. A két diszciplína közötti átjárások és lehetséges kereszthivatkozások segítségével talán lehetséges egy tágabb elméleti kontextust teremteni, amely egyaránt alkalmas a hagyományos elmefilozófiai problémák, valamint az újabb kognitív kérdésfeltevések kezelésére.

Egy ilyen közös elmefilozófiai-kognitív tudományi elméleti kontextusnak bizonyosan alapkategóriája a reprezentáció fogalma. Reprezentációnak nevezzük az elme építőelemeit, azokat a gondolatokat, ideákat, emlékeket, memórianyomokat, álmokat, amelyek benépesítik az elménket. A reprezentációk tehát az elme alapelemei, van azonban egy igen fontos sajátosságuk: mindig utalnak valamire: mindig valamit reprezentálnak. A borosüveg reprezentációja például a borosüveget mint fizikai tárgyat reprezentálja. Előfordul persze, hogy nincs olyan fizikai tárgy, amely a reprezentációm tárgya lenne, de ekkor is vonatkozik valamire a reprezentáció. Ha például elképzelek egy 1000 hektoliteres borosüveget (ami valójában nem létezik), akkor is van tárgya ennek a reprezentációmnak, jóllehet, csak a képzeletemben létezik. A képzeletem azonban valóban létező hét deciliteres borosüvegek reprezentációja alapján alkotta meg e reprezentációt. Tovább bonyolítja a képet, hogy léteznek olyan elmeállapotok is, amelyek látszólag nem vonatkoznak semmilyen konkrét tárgyra, ilyen például a szorongás. A reprezentáció és a külvilág közötti viszony problémái az elmefilozófia központi kérdésfelvetését jelentik, erről szól a V. fejezet.

Szintén klasszikus probléma, hogy mi alapján tudjuk azonosítani a reprezentációkat az agyban. Meg tudjuk-e mutatni, hogy hol van az én agyamban a francia forradalomról kialakított reprezentációm? Meg lehet-e mutatni azokat az idegsejteket, amelyeknek az és csak az a feladata, hogy a francia forradalom reprezentációt kódolják bennem? És ha igen, akkor van-e szükség egyáltalán reprezentációkról beszélni, nem elég-e, ha a neuronokat vizsgáljuk? Ezekkel a kérdésekkel, a reprezentációk redukciójának kérdésével a III. és a IV. fejezet foglalkozik.

Az eddigi két problémacsoport klasszikusan elmefilozófiai kérdéseket feszegetett. A kognitív tudománynak szintén igen fontos a reprezentáció fogalma, de egészen más szempontok szerint vizsgálja azt. Az egyik legfontosabb ilyen szempont az, hogy végül is mik is ezek a reprezentációk: szavak, képek, emléktöredékek, bonyolult mondatok, vagy esetleg egyszerű numerikus vektorok. Minden reprezentációnk nyelvi jellegű, vagy a nyelv csak a jéghegy csúcsa, és szavaink egyszerűbb, nem-nyelvi reprezentációkból épülnek fel? E kérdéseket a VI. fejezet tárgyalja.

Szintén jellegzetesen kognitív tudományi probléma, hogy mi a különbség az emberi és az állati elme között. Másként fogalmazva, mi a különbség az emberi, illetve állati elmét felépítő reprezentációk között? Továbbá, lehet-e a reprezentációkról úgy beszélni, hogy a társadalmi közeget – a reprezentációk tanulását, átadását – kihagyjuk a képből, azt a kérdést tehát, hogy milyen módon viszonyul az én reprezentációm a másik ember reprezentációjához. Az előbbi problémát a VII. fejezet, ez utóbbit a VIII. fejezet vizsgálja.

A könyv első fele inkább az emberi és az állati elme közötti azonosságokat hangsúlyozza, míg a második fele a különbségekre helyezi a hangsúlyt, anélkül azonban, hogy áthághatatlan és csodás határvonalat tételeznénk az ember és az állat mentális működése között. Mindvégig alapfeltevésként szerepel, hogy az ember elméje az állati elméből világosan leírható evolúciós mechanizmusok segítségével alakult ki. Ezekről az evolúciós mechanizmusokról szól a következő fejezet.

1. Az evolúció

Mind az elmefilozófiában, mind a kognitív tudományban egyre nagyobb teret kapnak az utóbbi tíz-húsz évben az evolúciós elmemodellek. Mivel azonban ezek az evolúciós megközelítések nagyon különböző elméleti megalapozottságúak és nagyon különböző céllal vonják be az evolúció elméletét az elme vizsgálatába, érdemes mindenekelőtt rendszerezni őket.

Az első és legelterjedtebb kutatási irány az emberi elme biológiai evolúcióját próbálja megmagyarázni. Azt a tényt hangsúlyozza ez az irányzat, hogy az ember az állatból evolválódott, és ez nem csak az emberi testre, de az emberi elmére is igaz. Az emberi és az állati elme között tehát nincs éles a határvonal. Ha viszont elfogadjuk a fenti állítást, akkor radikálisan átértelmeződnek az elmefilozófia és a kognitív tudomány kérdésfelvetései, hiszen a legbonyolultabb gondolati tevékenységeinknek is a viszonylag egyszerű főemlős-elméből kellett kialakulnia az evolúció mechanizmusának segítségével.

Az evolúciós megközelítés másik nagy kutatási iránya – amelyet itt az elmén belüli evolúciónak nevezek – abból indul ki, hogy az emberi gondolkodás ugyanúgy próbálkozások és hibakorrekciók sorozata, mint az evolúció. Kérdés tehát, hogy a gondolkodás folyamata leírható-e evolúciós terminusokkal.

A harmadik olyan pont, ahol az elme vizsgálatában hasznosak lehetnek az evolúciós terminusok, a kulturális evolúció világa. Divatok, politikai ideológiák és művészeti irányzatok ugyanúgy versengenek egymással és ugyanúgy a túlélésért küzdenek, mint az egyes állatfajok.

Három olyan pont van tehát, ahol az elme működésének magyarázata és az evolúciós elmélet összekapcsolható: az emberi elme kialakulása, az elmén belüli evolúciós folyamatok és a kulturális evolúció jelensége. Érdemes áttekinteni, hogy e három alkalmazási terület közül melyek azok, ahol valóban egy biológiailag elfogadható evolúciós elméletet alkalmazhatunk az elme vizsgálatára, és melyek azok, ahol az evolúció legjobb esetben is csak metaforaként szolgál. Ehhez azonban röviden tisztázni kell, pontosan mit is értünk evolúción.

1. Az evolúcióbiológia

Az evolúció legfontosabb, bár nem kizárólagos mechanizmusa a természetes szelekció. A természetes szelekció egy nagyon egyszerű mechanizmussal képes elérni, hogy mindenféle előzetes terv nélkül igen bonyolult és az adott környezet feltételeinek megfelelő organizmus jöjjön létre. A természetes szelekció két lépésből áll, a véletlen variáció kialakulásából és az ezt követő szelektív kipusztulásból.

A véletlen variáció lépésének felel meg az, amikor például egy nyúl szül tíz kölyköt, amelyek igen eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek: az egyik gyorsan fut, de nem lát élesen, a másiknak nagyon jó a szaglása etc. A szelektív kipusztulás lépése ennél kicsit brutálisabb. A tíz nyúlkölyök környezete általában nem túl barátságos: különböző ragadozók, kutyák, emberek próbálják elkapni a szegény nyuszikat. Általában a tízből jó esetben kettő éri meg az ivarérett kort, a többi elpusztul. Azok fognak elpusztulni, amelyek nem tudnak jól reagálni a környezet veszélyeire: nem tudnak elmenekülni a rókától, nem veszik észre a kutyát etc. Akik megbirkóznak ezekkel a veszélyekkel, azok túlélnek, és újabb nyulakat nemzenek. Ekképpen a következő nyúlgeneráció – ha a gyors futás és az éles látás öröklődik – valószínűleg jobb esélyekkel fog indulni a ragadozók ellen, hiszen annak a nyúlnak a leszármazottai, amely – ellentétben testvéreivel – éles látással rendelkezett és gyorsan futott. Néhány generáció múlva igen gyors és jól látó nyúlpopulációnk lesz, és ennek kialakulása világosan megmagyarázható pusztán a véletlen variáció és a szelektív kipusztulás segítségével.

Egy kicsit absztraktabban fogalmazva, a természetes szelekció első lépése mindig egy replikációs folyamat: egy nyúlból lesz tíz például. Ez a replikáció azonban – ahhoz, hogy működhessen a szelekció – nem lehet teljesen pontos. Ha tíz ugyanolyan kisnyúl születne, akkor a szelekció folyamata nem lenne képes a leggyorsabbakat kiválogatni, következésképpen semmilyen hatással nem lenne a következő generáció nyulainak gyorsaságára nézve. A replikáció tehát nem az eredeti organizmus egy az egyben lemásolása, mindig van eltérés az eredetitől.

A természetes szelekció második lépése a szelektív kipusztulás ebből az alapanyagból, a véletlen variáció által létrehozott sokféleségből dolgozik. A sokféle egyed közül az fog túlélni, aki legjobban alkalmazkodik a környezethez. Ezt mondja ki a híres “Survival of the fittest” elv: aki alkalmazkodik, az lesz a túlélő. Különböző környezeti feltételek között más és más tulajdonság fog hasznosnak bizonyulni. Mivel nem tudható előre, hogy milyen környezeti feltételek fognak érvényesülni, minél nagyobb variabilitást biztosít a replikáció az utódoknak, annál valószínűbb, hogy lesz olyan utód, amely képes lesz túlélni az adott környezetben. A természetes szelekció innentől újra kezdődik: az az utód, amely a legjobban alkalmazkodott a környezethez, újabb utódokat hoz létre, megintcsak a véletlen variáció követelményei szerint.

Több ponton érdemes pontosítani az itt vázolt modellt. Egyrészt eddig úgy tekintettük, mintha egy organizmus – jelen esetben a nyúl – egy fix és változatlan környezethez alkalmazkodna, holott a környezet is megváltozhat, hiszen a nyúl környezete is az evolúciós folyamatok által formált élőlényekből áll. A rókák természetes szelekciójában például igen lényeges szelekciós tényező lehet az, hogy azok az egyedek, akiknek nem sikerül nyulat fogniuk, éhenhalnak. Következésképpen az egyre gyorsabban futó és egyre élesebben látó nyulak mellett a természetes szelekció egyre gyorsabban futó és magát egyre hatékonyabban álcázó rókákat hoz létre.

Ezt a folyamatot szokás koevolúciós folyamatnak nevezni: az egyik állat alkalmazkodik a másik állathoz, a másik pedig az egyikhez. Olyan ez, mint a fegyverek és a páncélok párhuzamos változása. Ha kitalálnak egy olyan fegyvert, amely a jelenleg használatos páncélokat átüti, akkor előbb-utóbb megjelenik egy olyan páncél, amely ezt kivédi, majd megint egy hatékonyabb fegyver etc. A nagy különbség az persze e két példa között, hogy míg a páncélokat és a fegyvereket gondolkodó emberi lények hozzák létre, addig a nyúl és a róka pusztán a természetes szelekció egyszerű, nem előre megfontolt és nem tudatos mechanizmusainak eredményeképpen változik meg.

Egy másik probléma, amelyet a fenti modell kissé elnagyoltan kezel, az öröklés problémája. Ez két okból is fontos. Egyrészt a természetes szelekció mechanizmusa csak akkor működik, ha a sikeres túlélő át tudja adni utódainak azokat a tulajdonságait, amelyeknek köszönhetően túlélt. A gyors nyúlnak tehát gyors utódokat kell létrehoznia. Ezt a követelményt teszi nyilvánvalóvá az úgynevezett génközpontú vagy más néven replikációközpontú evolúciómodell.

A génközpontú modell azt mondja ki, hogy igazából nem is a nyúl az, amely replikálódik, és amely küzd a túlélésért, hanem a nyúl sejtjeinek örökítőanyaga, tehát a gén. A gén az egyetlen replikátor, célja, hogy mindenáron sokszorosítsa magát. A nyúl csak eszköz a génje kezében, azért próbál minél több életképes és sikeres utódot létrehozni, hogy génjét minél hatékonyabban terjessze szerte a világban.

Bár ez a modell nem minden evolúcióbiológust győzött meg, az tagadhatatlan, hogy minden természetes szelekciós folyamat esetében a gén az, amely lehetővé teszi a viszonylag pontos replikációt, amely ugyanakkor a mutációk miatt elegendő variációs lehetőséget is biztosít. Szintén a gén teszi lehetővé, hogy a sikeresen túlélő organizmus utódai ugyanazzal a génállománnyal, következésképpen durván ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezzenek, mint a szülő.

Az öröklött tulajdonságok szerepe azonban egy másik okból is elemi fontosságú. A szerzett tulajdonságok ugyanis a darwini modellben nem öröklődnek. A véletlen variáció által létrehozott utódok már születésüktől fogva hordozzák azokat a tulajdonságokat, amelyek jóvoltából képesek túlélni, és amelyeket majd az utódaiknak is át fogják adni. Egy gyorsan futó nyúl tehát egyrészt már úgy született, hogy gyorsan fut, másrészt az utódai is gyorsan fognak futni. Hiszen hiába sajátít el az állat valami, a túlélése szempontjából igen hasznos tulajdonságot, ha ezt az utódainak nem tudja átadni, akkor a következő generáció szempontjából ez az új tulajdonság értéktelen. Hiába talál ki például a nyúl egy fenyegető kiáltást, amelytől minden róka visszaretten, mivel az a kiáltás nem genetikailag kódolt, az utódok nem lesznek képesek ilyen csatakiáltásra, következésképpen a rókák gond nélkül el fogják kapni őket.

A szerzett tulajdonságok öröklődését lamarcki evolúciónak hívja a szakirodalom, és általános közmegegyezés alakult ki arról, hogy a növények és az állatok evolúciója nem lamarcki. Az ember esetében persze a helyzet már távolról sem ilyen egyszerű. Az ember utóda ugyanis nem csak azokkal a hasznos tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket a génjei által örökölt, hiszen például tanulás útján is képen elsajátítani azokat a tulajdonságokat, amelyek miatt a szülei túléltek. Itt azonban már a kultúra és a kulturális evolúció igen bonyolult jelenségével van dolgunk, amelyről majd az utolsó fejezet fog szólni. Mindenesetre az ember – sőt, más, fejlettebb gerincesek – esetében már nem kizárólag a gének a hasznos tulajdonságok átadásának egyedüli eszközei, az evolúció itt épp emiatt már nagyon bonyolult és összetett folyamat lesz.

Az evolúcióbiológia tehát elveti a lamarcki evolúció elvét, a szerzett tulajdonságok öröklődését. A zsiráf nyaka nem azért ilyen hosszú, mert addig nyújtogatta, amíg a kis zsiráf nyaka egy kicsit hosszabb lett, az unokáé még hosszabb. A valódi ok persze az, hogy a magas fákat a rövidnyakúak nem érték el, és ezek kipusztultak, a hosszúnyakúak viszont túléltek, és ők nemzették az utódokat, akiknek – mivel génjeiket a testvéreinél kicsit hosszabb nyakú szüleiktől kapták – más néhány centivel hosszabb lett a nyakuk, mint az előző generációnak.

A radikális lamarckizmus tehát nem igazán meggyőző. Másfelől azonban az sem teljesen igaz, hogy egyáltalán nem számít, hogy mit csinál az állat hosszú élete során. Az állat ugyanis – és itt a már említett koevolúció jelensége jön be a képbe – megváltoztathatja a környezetét, és ekkor a szelektív kipusztulás feltételei mások lesznek, mint az eredeti környezetében. Tegyük fel például, hogy egy kisnyúl túl vastag bundával született, és emiatt nagyon lassan fut. Ekkor nem tudna túlélni jelenlegi környezetében, ahol sok róka van. Még ha véletlenül sikerülne is túlélnie, utódaira – akiknek szintén vastag bundájuk lesz – semmi jó nem vár: hosszú távon biztosan kipusztulnak. Ha viszont északra vándorol, ahol hidegebb van, ott mind neki, mind esetleges utódainak nem hátrányt, de előnyt jelent a vastag bunda: nem fagynak meg. Az állat tehát nem tudja megváltoztatni azt a génanyagot, amit majd utódaira fog hagyni, de kereshet olyan környezetet vagy alakíthatja olyanná aktuális környezetét, hogy az eleve adott tulajdonságok, amelyeket utódaira örökít, hasznosak legyenek utódainak az adott környezetben. Ezt a furcsa fából vaskarikát hívjuk Baldwin effektusnak.

A zsiráfnyak példájában nagy szerepet játszott a folyamatos változás elve. Ez is az evolúcióbiológia központi problémáinak egyike. Egyik generációról a másikra ugyanis csak kis változások lehetségesek. Ha egy zebrának például születne egy olyan utódja, amelynek ugyanolyan hosszú nyaka lenne, mint egy zsiráfnak, akkor az minden valószínűség szerint elpusztulna, holott a hosszú nyak hasznos tulajdonság lenne, mivel annak segítségével a magas fákról is tudna enni. A hosszú nyakú zebrának azonban a többi testrésze nem változott meg annak érdekében, hogy az állat képes is legyen kihasználni a hosszú nyak nyújtotta előnyöket, egy zebra testű, zsiráfnyakú állat mindig felborulna, ahelyett, hogy a magas ágakról legelne. De még ha valahogy sikerülne is elvegetálnia, nem valószínű, hogy sok nőstényt el tudna csábítani, és ekképpen sok utódot tudna nemzeni. Ha viszont a zebra nagyságú és testfelépítésű állat nyaka csak egy fél centiméterrel lesz hosszabb egy generációs változás alatt, akkor egyrészt az állat többi testrésze is képes a nyakhoz idomulni, másrészt nem egyetlen egyed lesz hosszúnyakú, hanem az egész populáció, következésképpen az utódnemzés sem lesz probléma.

Láttuk tehát, hogy a természetes szelekció mechanizmusa az evolúció legfontosabb hajtóereje. Ehhez a kérdéshez kapcsolódik az evolúciós elmélet legnagyobb nyilvánosságot kapott vitája, az adaptáció-exaptáció vita. Az adaptacionisták azt állítják, hogy minden evolúciós folyamat természetes szelekció, következésképpen minden élőlény minden tulajdonsága a természetes szelekció eredménye, tehát minden tulajdonságunk adaptív. Ezzel szemben vannak, akik szerint bár a természetes szelekció a legfontosabb, de nem ez az egyedüli hajtóerő az evolúcióban. Léteznek például olyan tulajdonságok, amelyek nem voltak hasznosak az adott organizmus számára, de szükségszerű velejárói voltak egy adaptív, a túlélés szempontjából hasznos tulajdonság megjelenésének. Tehát adaptív folyamatok melléktermékei voltak. Ezek a melléktermékek persze később más, immáron adaptív funkciót nyerhetnek, de eredetileg nem voltak adaptívak.

Steven Jay Gould vezette be az exaptáció fogalmát az evolúcióbiológiai diskurzusba, hogy rámutasson: abból, hogy egy tulajdonság most adaptív, egyáltalán nem lehet következtetni arra, hogy miért alakult ki. Gould exaptációnak nevezi az olyan tulajdonságok megjelenését, amelyet nem adaptív folyamatok alakítottak ki. Egy tulajdonság tehát olyan okokból is kialakulhatott, melyek mai funkciójától igen távol állnak, és mai funkciójából nem következtethető ki. Következésképpen nem érdemes egy tulajdonság mai adaptív funkciója alapján történeteket gyártani e tulajdonság kialakulására nézve: a kialakulás nem található ki egyértelműen a mai adaptív funkcióból.

Érdemes egy példát megemlíteni, amelyet a leggyakrabban szoktak felhozni az exaptáció jelenségének demonstrálására. A panda hüvelykujja eredetileg nem a többi ujjal szembefordítható, fogásra alkalmas szerv volt, hanem egy egyszerű nem adaptív csontkinövés. Később azonban ez a csontkinövés fokozatosan ujjá módosult. Már ezen a példán is jól látható, és az egész exaptáció vitára jellemző, hogy az exaptáció fogalma, amely pusztán nem-adaptív folyamatot jelent, igen könnyen összekeverhető az exaptáción alapuló funkcióváltozással, azzal a jelenséggel tehát, hogy az eredetileg nem adaptív szervek a későbbiekben hasznosnak bizonyulhatnak, és ekképpen mégis adaptívak lehetnek. Ez az utólag elnyert adaptív funkció azonban nem magyarázza a szerv megjelenését.

Az exaptácionisták tehát a túlzott adaptacionizmust próbálták ellensúlyozni. Az adaptációs sztorizgatást figurázzák ki: abból, hogy egy szerv most adaptív egy élőlény számára, nem lehet arra következtetni, hogy milyen hatóerők alakították ki e szervet, hiszen lehetséges, hogy a most adaptív jegy kialakulása nem adaptív folyamat volt, és az adaptivitás utólagos csak. Ha jobban megnézzük azonban, kiderül, hogy az adaptacionisták és az exaptácionisták álláspontja között nincs is olyan nagy különbség (talán épp ezért olyan éles a vitájuk). Az exaptácionisták is elismerik, hogy például a panda hüvelykujját igenis adaptív folyamatok alakították olyanra, amilyen. Másfelől az adaptacionisták is hajlanak arra, hogy elismerjék, léteznek nem adaptív folyamatok is, de ezek nem képesek komplex struktúrákat létrehozni, az exaptációs folyamatok előbb-utóbb átadják helyüket az adaptív folyamatoknak, amelyek tovább csiszolják a nem-adaptív folyamatok eredményét. Végső soron mindegy, hogy a panda csuklóján megjelent csontkinövést egy adaptív folyamat hozta-e létre, vagy egy egyszerű mutáció, hiszen miután – így vagy úgy – megjelent, a csontkinövésből hatodik ujjat úgyis a természetes szelekció csinált.

Az evolúció igazán radikális lépései nem magyarázhatóak pusztán a természetes szelekció segítségével. A többsejtűek megjelenése az egysejtűek világában például nem igazán kezelhető a fent vázolt sémában. A többsejtűek megjelenésével ugyanis az addig egymással a túlélésért versengő egysejtűek immár egy magasabb egység fenntartása érdekében kooperálni fognak. A sejtnek már nem az az érdeke, hogy a saját túléléséről gondoskodjon, hanem az, hogy a többsejtű organizmus túlélését biztosítsa, akár azon az áron, hogy saját magát feláldozza. A májsejt például nem a saját túléléséért küzd, hanem annak a szervezetnek a túléléséért, amelynek ő része. A többsejtűek evolúciója tehát egy olyan evolúciós folyamat, amely nem magyarázható a természetes szelekció mechanizmusával, hiszen itt az egymással versengő sejtek (egysejtűek) egyszer csak egy nagyobb egység részeként kezdenek el funkcionálni; heteronóm helyzetbe kerülnek ehhez a nagyobb egységhez képest. A szelekció szintje tehát megváltozik: kezdetben egysejtűek versengenek egymással, majd többsejtűek, és a kettő közötti átmenetet nem magyarázza a természetes szelekció, hiszen ott a szelekció szintje mindig rögzített.

Az evolúció során több ilyen nagy átmenetet lehet kimutatni, ezek közül csak a legfontosabb a prokarióta-eukarióta átmenet, az egysejtű-többsejtű átmenet, és talán az egyén-csoport átmenet, ahol az egyén kerül függő helyzetbe a csoporthoz képest, és a csoport érdeke lesz az ő érdeke is, amelyet akár saját maga feláldozása árán is képviselni fog. Az evolúció nagy átmenetei során tehát korábban külön-külön replikálódó elemek együtt fognak replikálódni, ez azonban néha a komponensek és a rendszer konfliktusához vezet. A rák például nem más, mint egy ilyen konfliktus, ahol is a többsejtű rendszerben az egyes komponensek (sejtek) nem hajlandóak alávetni magukat a nagyobb egységnek. A nagyobb egység, a többsejtű szervezet replikációjának elősegítése helyett ők maguk kezdenek el replikálódni, ami általában a nagyobb egység replikációjának megakadályozásával, azaz halálával jár együtt.

2. Az evolúciós pszichológia

Az evolúció elméletének legfontosabb elmefilozófiai és kognitív tudományi alkalmazása az emberi elme biológiai evolúciójának magyarázata. Világos, hogy az emberi faj kialakulására érvényes az evolúcióbiológia modellje. Az emberi fajt is – mint minden más fajt – az evolúció csiszolt olyanná amilyen. Ezen belül, ahogy például az emberi kéz a főemlős mancsból tisztán evolúciós folyamatok segítségével alakult ki, úgy az emberi elméről is jó okkal feltételezhetjük, hogy a főemlős elméből evolválódott. Vannak persze nyilvánvaló különbségek egy gorilla és egy ember gondolkodása között, de a majom mancsa és az emberi kéz között is hasonlóan nagy különbségeket találunk, és e különbségeket is meg kell tudnunk magyarázni az evolúciós elmélet segítségével.

Az elme evolúciós megközelítésén belüli első nagy terület kiindulópontja tehát az, hogy az emberi elme működésének megértéséhez azt kell megvizsgálni, milyen evolúciós múlttal rendelkezik: miből alakult ki, milyen hatások nyomására. A jelenlegi elmeműködés magyarázata tehát előfeltételezi az ember és az emberi elme evolúciós előtörténetének leírását. Akkor értjük meg az elmét, ha tudjuk, hogyan és miért alakult olyanná, amilyen.

Ennek a megközelítésnek a legjelentősebb mai képviselője az evolúciós pszichológia irányzata, amely segítségével igen jól be lehet mutatni az egész megközelítési mód előnyeit és gyenge pontjait. Fő állításuk, hogy jelenlegi mentális képességeink a környezethez való adaptáció következtében lettek olyanok, amilyenek jelenleg is. Az ember, akár a többi élőlény a természetes szelekció műve: az az egyed tudott túlélni, aki jobban alkalmazkodott a környezetéhez. Az alkalmazkodást pedig egy olyan bonyolult élőlény esetében, mint amilyenek mi vagyunk nem elsősorban az egyes szervek megváltozása biztosította, hanem az elménk megváltozása. A környezethez való alkalmazkodás azt jelentette, hogy olyan szellemi képességeket fejlesztettünk ki, amely növelte a túlélési esélyeinket.

A probléma csak ott van, hogy amikor ezek a túlélést jelentő szellemi képességek megjelentek, akkor még egészen másmilyen volt a környezetünk – természetesen a társadalmi környezetünk is –, mint most. A mostani emberi elme nem a mostani környezethez alkalmazkodott, hanem egy, már rég nem létező környezethez. Következésképpen sok olyan mentális képesség, amely a kőkorszaki környezetben a túlélést biztosította, a mai környezetben már egyáltalán nem hasznos, sőt, esetenként káros. A kőkorszaki környezethez adaptálódott elmével kell boldogulnunk ma is. Ha tehát meg akarjuk érteni az elmét, nem azt kell vizsgálni, hogy miként funkcionál ma, hanem hogy miként funkcionálhatott régen, hiszen akkor működött rendeltetésszerűen, ma már nem mindig.

Jogos kérdés, hogy miért nem alkalmazkodott elménk a mai környezethez, miért rekedt meg a kőkorszaki környezetnél. Az evolúciós biológia szerint az emberi evolúció az utóbbi néhány ezer évben lelassult, a kulturális változás viszont felgyorsult. Az evolúciós léptékkel egy pillanatnak megfelelő kétezer év például olyan radikális kulturális változásokat hozott, amelyet az igen lassú evolúciós folyamatok nem képesek követni. Ráadásul populációbiológiai tény, hogy minél nagyobb a népesség, annál lassabbak az evolúciós változások. Egy hatmilliárd fős populációban gyakorlatilag nincsenek evolúciós hatások. A kulturális változásokkal tehát nem tudott lépést tartani a biológiai evolúció, ezért van az, hogy a mostani emberi elme egy rég nem létező környezethez alkalmazkodott, és nem az aktuális környezetünkhöz.

Az evolúciós pszichológia tehát azt hangsúlyozza, hogy az emberi elme – mivel a természetes szelekció terméke – csakis akkor érthető meg, ha nem önmagában véve szemléljük, hanem azzal a környezettel együtt, amelyben kialakult. Az elme működését elvileg meg lehet magyarázni, ha azt vizsgáljuk, milyen veszélyek elől kellett kitérnie, milyen kihívásokkal szembesült, egyszóval, milyen környezeti feltételek között élt több százezer évvel ezelőtt. Némi gondot okoz, hogy legfeljebb elképzelésünk lehet arról, milyen is lehetett ez a környezet, így tehát hiába vezettük vissza az elme vizsgálatát az elmét formáló környezet vizsgálatára, ez utóbbiról semmilyen közvetlen információnk nincs, legfeljebb csak hipotéziseink lehetnek.

Ezen hipotéziseket felhasználva azonban mégis sok mindent elárul az elméről az ember kőkorszaki életmódjának vizsgálata. Az evolúciós pszichológus Buss híres példája erre az ember azon ízléspreferenciája, amellyel az édes ételeket előnyben részesíti. Amikor még a szavannán éltünk, és igen kevés kalóriához juthattunk, a cukor a maga viszonylag magas kalóriatartalmával igen nagy kincs lehetett. Következésképpen a cukor iránti preferencia evolúciósan hasznos volt, és ezért azoknak az embergyerekeknek, akik a szüleiktől olyan géneket örököltek, amelyekben kódolva volt a cukor iránti preferencia, nagyobb volt az esélyük a túlélésre, vagyis az éhhalál elkerülésére. Ma azonban a csokoládé, a fagyi és a cukorbaj korában, amikor bőségesen sok kalóriát vehetünk magunkhoz, ez a genetikailag kódolt cukorimádat inkább káros, mint hasznos, hiszen rossz fogakhoz és elhízáshoz vezet. Cukorban szegény környezetünk megváltozását tehát nem követte azon mentális diszpozíciónk megváltozása, amely arra indít minket, hogy minél több cukrot együnk, holott ez az egykor adaptív tulajdonság ma már egyáltalán nem adaptív.

Az evolúciós pszichológiát három ponton szokták támadni: túlzott innátizmusa, túlzott adaptacionizmusa és túlzott modularitása miatt. Mivel mindhárom vád – akár igaz, akár nem – egy-egy igen nagy horderejű elmefilozófiai, illetve kognitív tudományi vitában való elméleti állásfoglalást is jelent, érdemes nem csak az evolúciós pszichológiát érő támadásokat, de az egyes vitás kérdéseket is részletesebben ismertetni.

Az evolúciós pszichológia egyik legfontosabb előfeltevése az innátizmus, tehát az öröklött, velünkszületett tulajdonságok jelentőségének hangsúlyozása. Az evolúciós pszichológia érvei nem működnének, ha mentális képességeink nagy része nem lenne velünkszületett, azaz genetikailag kódolt. Ezzel az evolúciós pszichológia erőteljesen elkötelezi magát az elméről való gondolkodás egyik legrégebbi, újra és újra felmerülő kérdésében, amely azt vitatja, hogy egyes szellemi képességeink velünkszületettek-e vagy tanultak.

A kérdés tehát az, hogy gondolatainkkal, reprezentációinkkal és szellemi képességeinkkel születésünk óta rendelkezünk-e, vagy tanulás útján sajátítjuk el őket. A két szélsőséges álláspont persze nem túl meggyőző. Egyrészt nem minden képességünk és reprezentációnk velünkszületett, más néven innát, hiszen ez esetben már az ókori görögöknek is rendelkezniük kellett volna például a helikopter reprezentációjával, ez pedig kevéssé valószínű. Másrészt azt sem érdemes mondani, hogy minden tanult, ami az elménkben van, hiszen egy újszülött már sok információval rendelkezik a világról, tudja például, hogy miként kell szopni.

Születésünkkor tehát elménk nem tiszta lap, mint ezt John Locke és a XVIII. századi brit empiristák gondolták, de nem is egy eleve adott elme, amelyben már ekkor kódolva van minden olyan tudás, amelyet egy felnőtt tud, mint ezt valamivel korábban Descartes és az őt követő racionalista tradíció gondolta. A későbbi filozófusok és pszichológusok már megpróbáltak elhatárolódni mindkét szélsőségtől, de nagy különbségek voltak és vannak aközött, hogy az innátizmus vagy a tanulás pólusához állnak-e közelebb. Anélkül, hogy a probléma előtörténetét részletesen tárgyalnám, érdemes megemlíteni, hogy a behaviorizmus egyik alapállítása az ember szinte korlátlan taníthatósága volt. A hatvanas évek óta, nem utolsósorban a nyelvész Noam Chomsky hatására a tudományos közvélemény egyre nagyobb figyelmet szentelt az öröklött tulajdonságoknak.

Fontos hangsúlyozni, hogy a velünkszületett, illetve tanult tulajdonságok kérdése nem belterjes, csak a tudósok számára lényeges probléma, hiszen igen komoly, mindenki számára jelentős kérdésekről szól. Azért vagyok okos, mert a szüleim is okosak voltak, vagy azért, mert a nevelésem során okos lettem? Ha azt akarom, hogy a gyerekem intelligens legyen, akkor intelligens anyát kell választanom neki, vagy jó iskolákba kell járatnom?

Az evolúciós pszichológia a tulajdonságok velünkszületettségét hangsúlyozza, hiszen ez előfeltétele annak, hogy az elme megértésében segítséget nyújtson az evolúciós magyarázat. Az eddig egymást kizáró innátista-tanulásközpontú kettősséget azonban nem állítják élesen szembe. A velünkszületett és a tanult tulajdonságokról félrevezető úgy beszélni, mintha ezek csak egymás rovására létezhetnének. Nem igaz, hogy ha eggyel több velünkszületett tulajdonságunk van, akkor eggyel kevesebb tanult, és viszont. Az evolúciós pszichológia egyik legfontosabb állítása szerint minél több velünkszületett apparátussal rendelkezünk, annál hatékonyabban leszünk képesek a tanulásra. A velünkszületett és a tanult tulajdonságok tehát nem kizárják, hanem épp ellenkezőleg, erősítik egymást.

Az a baj azonban, hogy az evolúciós pszichológusok nem mondják meg, hogy e kompromisszum konkrétan miként is valósul meg, és emiatt megoldásjavaslata önmagában üres marad. Az mindenesetre bizonyos, hogy az evolúciós pszichológia képes kikerülni az innátista elméletek legtöbb hibáját, a túlzott innátizmus vádja tehát jogosulatlannak bizonyult.

Érdekes módon az elme evolúciós megközelítésének egy másik nagy területe, az elmében zajló evolúció vizsgálata ugyanerre az eredményre jut, de egy világosan leírt mechanizmust is ad ennek magyarázatára, amelyről a következő alfejezet fog szólni. Külön kiemelendő, hogy az evolúciós pszichológia és a neurális evolúció elméletei, amelyek kölcsönösen nem vesznek tudomást egymásról, itt, az innát és tanult tulajdonságok viszonyának kérdésében nagyon hasonló megoldáshoz jutottak.

A második visszatérő ellenvetés az evolúciós pszichológiával szemben a túlzott adaptacionizmus vádja. Ez a vád valószínűleg jogos. Az adaptáció-exaptáció vita, amelyről az előző alfejezetben volt szó, az elme evolúciós megközelítése esetében is felmerül. A kérdés triviális formában úgy merül fel, hogy a sok képesség és tudásdarab közül, amely a fejünkben van, mindegyik hasznos-e a túlélésünk szempontjából.

Ez persze a probléma leegyszerűsítése, hiszen nyilvánvalóan még egyszer sem mentette meg az életemet az, hogy tudok másodfokú differenciálegyenleteket megoldani, sőt, primér túlélésem szempontjából még az sem volt segítségemre, hogy tudom, ki volt IV. Fülöp francia király harmadik fiúgyermeke. Az evolúciós pszichológia kicsit fordított ezen a kérdésfeltevésen, hiszen az érdekli, mi volt adaptív kőkorszaki őseink számára, nem az, hogy mi adaptív most. De annyiban igaza van a bírálóknak, hogy néhány evolúciós pszichológus, köztük az irányzat két alapítója, Leda Cosmides és John Tooby azt vallja, hogy ha valamilyen mentális reprezentációval rendelkezünk, akkor az szükségképpen adaptív volt valamikor számunkra; segített a túlélésben. Ez az álláspont valóban vitatható, valószínűleg sok olyan tudás és képesség van a fejünkben, amely soha nem volt adaptív, hanem adaptív képességek mellékterméke, azaz exaptáció.

Soha nem segített a túlélésemben az, hogy ismerem a gyökvonás műveletét, de a számolás már igenis sokszor segített, és a gyökvonás a számolás adaptív képességének nem-adaptív mellékterméke. Ráadásul sokszor számomra nem adaptív valamilyen szellemi képesség, de a szűkebb vagy tágabb környezetem túlélési esélyeit – s ezzel közvetve az enyémet is – növeli. Nekem személy szerint nem nőnek meg a túlélési esélyeim azzal, hogy tudom, miként működik például az elektromosság vagy a számítógép, de azáltal, hogy ez a találmány nagyban megváltoztatta a tágabb környezetem életét, valószínűleg az egész társadalom számára adaptív az elektromosság, következésképpen közvetve az én számomra is az.

Kevés adaptív képességet találunk tehát, ha tüzetesen megvizsgáljuk elménket, és valószínűleg kőkorszaki őseink is sok nem adaptív tulajdonsággal rendelkeztek. Az evolúciós pszichológia alapötlete azonban nem kérdőjeleződik meg, ha elvetjük azt a tézist, hogy minden, ami a fejünkben van adaptív. Ekkor persze a nem adaptív tulajdonságok megjelenésére is biológiailag korrekt elméletet kell adnunk.

A harmadik ellenvetés az evolúciós pszichológiával szemben a túlzott modularizmus vádja. A modularizmus-interakcionizmus vita a percepcióelmélet régi vitája, innen került át az általánosabb kognitív folyamatok vizsgálatába.

A kognitív tudomány egyik legfontosabb területét alkotó percepcióelmélet középpontjában több évtizede az áthatolhatóság problémája áll: az a kérdés, hogy az észlelés és a kogníció (a magasabb szintű elmeműködés, például memória, logika) milyen viszonyban állnak egymással. Két markáns álláspont különíthető el. A modularisták szerint a percepció a magasabb szintű kognitív folyamatok számára áthatolhatatlan, a percepció folyamata nem használ semmilyen magasabb szintű tudást, az interakcionisták szerint viszont a kogníció tetszés szerint kontrollálhatja, és akár le is állíthatja a percepciót.

A modularisták szerint a percepció folyamata önálló, automatikus és alapvetően buta: a retinát érő ingerből egy kimeneti szimbólumot hoz létre a perceptuális rendszer. Ez a folyamat mechanikus, abban az értelemben, hogy sem előzetes tudás, sem más perceptuális csatornák működése nem befolyásolja a rendszer működését. Ha valamilyen inger éri az érzékszervet, akkor automatikusan legyártódik a kimeneti szimbólum is, amelyet már a magasabb szintű elmeműködés fog használni.

Általánosabban fogalmazva, a modularisták azt állítják, hogy az elmeműködés egymástól viszonylag független modulok működésének sorozata, tehát kisebb, elkülönült egységekre bontható. A látás modulja nem kommunikál a beszédértés moduljával, és mindkettő független a betűfelismerés moduljától. Az interakcionisták viszont amellett érvelnek, hogy nincsenek ilyen merev és áthághatatlan határvonalak az egyes mentális feldolgozások között, az egyes területek kölcsönösen felhasználják egymás eredményeit.

A modularizmus-interakcionizmus vita – vagy ahogy másként nevezik, a területspecifikus-területáltalános vita – nem eldöntött. Valószínűleg mind a törzsfejlődés, mind az egyedfejlődés során változik az elme felépítése, egy inkább interakcionista alaphelyzetből egyre elkülönültebb, modulárisabb struktúra alakul ki. Mindenesetre az igazság valahol a radikális modularizmus és a radikális interakcionizmus között van.

Steve Mithen például amellett érvel, hogy a modulok az egyedfejlődés során is változnak, de az emberré válás folyamatának során sem mindig voltak ugyanolyanok. Mithen amellett érvel, hogy a törzsfejlődés során többször is megváltozott az elme moduláris felépítése. A modularizmus-interakcionizmus vitát tehát nem lehet egy általános, absztrakt szinten eldönteni: az emberré válás folyamatának különböző szakaszaira a modularizmus más és más foka volt jellemző. Mithen szerint három ilyen szakasz különíthető el: a mai elme a teljes interakcionizmus kezdőpontjától az egymástól teljesen zárt modulokon keresztül a modulok közötti részleges átjárásig jutott el. Az emberré válás egyik legfontosabb lépése éppen a modulok közöütti átjárás kialakulása volt. Mithen elméletében ezt a lépést a publikus nyelv és a tárgyak készítésének képessége tette lehetővé, lehet azonban amellett is érvelni, hogy a nyelv egy későbbi fejlemény, amelyet éppen az elme egyes területei közötti kommunikáció tett lehetővé. Ezekről a problémákról a VII. fejezetben lesz bővebben szó.

Néhány evolúciós pszichológus azonban, köztük a Cosmides-Tooby szerzőpáros hajlik a radikális modularizmusra. Szerintük egy mentális képesség egy modulnak felel meg. Ahhoz, hogy az egyes mentális képességek evolúcióját megmagyarázzák, izolálják őket egymástól. A beszédértés modulját ilyen és ilyen környezeti feltételekhez való alkalmazkodás alakította ki, a veszélyes ragadozók felismerésének modulját más környezeti tényező, következésképpen a két modul – mivel kialakulásuk feltételei különbözők – maguk is egymástól függetlenek lesznek, és nem is hozhatók kapcsolatba egymással.

A neurális evolúció elmélete tehát nem a törzsfejlődéssel foglalkozik – mint az evolúciós pszichológia –, hanem az egyedfejlődésre próbál evolúciós magyarázatot adni. Nem azt vizsgálja, hogy az előemberből miként evolválódott az ember, hanem azt, hogy az újszülött elméjéből milyen evolúciós mechanizmusok hozzák létre a felnőtt elméjét. Az evolúciós pszichológia az emberi elme filogenezisével foglalkozik, a neurális evolúció elmélete viszont az elme ontogenezisével. Az evolúciós pszichológiát az érdekli, mi történt a törzsfejlődésben, tehát az egyed születése előtt, a neurális evolúciót viszont az, mi történik a születés után.

Különböző szférákban mozog tehát a két megközelítés, és ennek megfelelően kölcsönösen nem vesznek tudomást egymásról, holott az elme átfogó evolúciós megközelítésnek mindkét problémát egységes elméleti keretbe kellene foglalnia.

3. Neurális evolúció

Később sokan próbálták továbbvinni ezt a gondolatot, igazán elterjedtté azonban Karl Popper, David Campbell és az evolúciós episztemológiának nevezett irányzat művei nyomán vált. Popper szerint minden intelligens tevékenység az amőba mozgásától Einstein felfedezéseiig nem más, mint próbálkozások és hibakorrekciók egymásutánja. Az amőba helyet változtat, megpróbál az egyik irányba állábakat növeszteni, majd ha akadályokba ütközik, nem folytatja tovább ezt a mozgást, hanem más irányokkal próbálkozik, ahol nem állja útját semmilyen akadály, és arrafelé halad tovább. Hasonlóképpen, amikor matematikapéldát oldunk meg, akkor is több megoldási úttal próbálkozunk, és ha az egyikkel elakadunk, a másikkal folytatjuk. Popper szerint ez hasonló a természetes szelekció folyamatához: a próbálkozás felelne meg a véletlen variációnak, a hibakorrekció pedig a szelektív pusztulásnak.

Popper és az evolúciós episztemológia inkább metaforaként használja az evolúció elméletét az elme működésének leírására. Az a kérdés, hogy az elmén belül zajló evolúció eszméje csak hasonlatként használható, vagy lehetséges olyan biológiailag korrekt elméletet is alkotni, amely az evolúciós folyamatok segítségével tudományos magyarázatot ad az elme működésére. A nyolcvanas évek közepén két kutató is kísérletet tett – egymástól függetlenül – a neurális evolúció elméletének kidolgozására, Jean-Pierre Changeux és a Nobel-díjas Gerald Edelman.

Changeux szerint születésünkkor sokkal több neurális kapcsolat alakul ki az agyunkban, mint amennyire később szükségünk van. Az, hogy ezek közül a kapcsolatok közül melyek maradnak meg és melyek halnak el, a környezeti hatások függvénye. A neurális kapcsolatok tehát olyanok, mint az ösvények az erdőben: ha használjuk őket, megmaradnak, ha nem, eltűnnek. Changeux felhasznál egy jólismert érvet annak alátámasztására, hogy miért kell, hogy ez így legyen: az agyban több neurális kapcsolat van, mint amennyi génje van az embernek. Következésképpen az emberi agy összes neurális kapcsolata nem lehet genetikailag meghatározott. Éppen ezért az agyban a később szükségesnél lényegesen több kapcsolat alakul ki, azt pedig, hogy ezek közül melyek maradnak meg, a környezeti hatások fogják eldönteni. A neurális kapcsolatok között tehát a környezeti hatások szelektálnak.

1. ábra helye.

Ez a megoldás több szempontból is hasznos. Születésünkkor elegendő variabilitást biztosít az, hogy több neurális kapcsolatunk van, mint amennyi szükséges lenne, és emiatt sokkal könnyebben tudunk adaptálódni az új környezethez. Ha már születésünkkor fix lenne az agyunk felépítése, akkor csak egy meghatározott környezetben lennénk képesek megmaradni, következésképpen nagyon szerencsés mutációknak kellett volna bekövetkeznie ahhoz, hogy ugyanaz az emberi faj az Északi-sarktól az egyenlítőig mindenhol jelen lehessen. A neurális variabilitás tehát lehetővé tette, hogy ne kelljen a szerencsés mutációra várni ahhoz, hogy egy adott környezetben is sikeresen túléljünk. És ezen a ponton érintkezik az evolúciós pszichológia által vizsgált probléma és a neurális evolúció: minél nagyobb a neurális variabilitás, minél több szerepe van tehát a környezeti hatásoknak a végleges neuronhálózat kialakításában, annál könnyebben tud egy élőlény a környezete változásaihoz alkalmazkodni.

Másrészt érdemes észrevenni, hogy a neurális evolúció modellje sikeresen egyesíti a velünkszületett és a tanult tulajdonságokat. Velünkszületett minden – vagy majdnem minden – neurális kapcsolatunk, de az, hogy ezek közül melyek maradnak meg, az a környezeti hatásoktól, tehát a tanulástól függ. Itt van tehát az a mechanizmus, amely képes biztosítani, hogy a velünkszületett és a tanult tulajdonságok nem zárják ki egymást, hanem éppen kölcsönösen erősítik egymás hatását. Minden tulajdonságunk velünkszületett a lehetőség szintjén, de minden tulajdonságunk tanult, amiatt, hogy a környezet dönti el, mi fog ebből megvalósulni és mi nem.

Itt azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy Changeux az idegsejtek közötti kapcsolatok szelekciójáról beszél, és nem gondolatok, eszmék, vágyak szelekciójáról. Changeux elméletének önkényes kiterjesztése a bonyolultabb gondolatokra és reprezentációkra ugyanolyan idegen a tudományos megalapozottságtól, mint az evolúciós episztemológia metaforái. Másfelől azonban, amikor a gondolkodást akarjuk megérteni, nem sokat segít, ha tudjuk, hogy a neurális kapcsolatok között milyen szelekciós folyamatok zajlanak: ez nem magyarázza meg azt például, hogy miként oldok meg egy matematikapéldát. Valamilyen átkötésre volna tehát szükség a neurális szelekció biológiailag jól kezelhető, de mindennapi intuíciónk számára nem túl érdekes jelensége és a gondolkodás leírása között.

Erre tett kísérletet Gerald Edelman, aki Changeux-höz hasonlóan szintén egy szelekción alapuló elmemodellt állít fel, amelyet neurális darwinizmusnak hív. Nála azonban a szelekció egységei nem az idegsejtek közötti kapcsolatok – mint Changeux-nél –, hanem nagyobb egységek: 100-1000 neuronból álló neuroncsoportok. Edelman szerint ezek a neuroncsoportok – amelyek bonyolultságban valahol az idegsejt és a gondolat között vannak – a szelekció egységei, ezek között szelektálnak a környezeti hatások. A neuroncsoport Edelman elmélete szerint tehát az összekötő kapocs az idegsejtek szintje és a gondolatok szintje között.

Az idegsejtek szintjéről tudjuk, miként működik a szelekció mechanizmusa, a gondolatok szintjéről pedig szeretnénk tudni ugyanezt. Egy olyan közbülső szintre volna tehát szükség, amelyről még bizonyítható, hogy a szelekció szabályai szerint működik, de már nem áll olyan messze az intuitíve felfogható gondolkodástól. Edelman neuroncsoportjai viszont nem igazán képesek teljesíteni ezt a kettős kritériumot. Egyrészt a neuroncsoportok közötti szelekció létezéséről már távolról sincs olyan egyöntetűen elfogadott kisérleti bizonyíték, mint a neurális kapcsolatok közötti szelektív folyamatokról. Másrészt a neuroncsoportok még nagyon távol vannak a gondolatoktól, még ha igaznak is bizonyulna, hogy valóban a környezeti hatások szelektálnak a neuroncsoportok között, ettől még semmivel nem jutottunk közelebb az emberi gondolkodás meggyőző és konkrét esetekre is alkalmazható magyarázatához.

Evolúcióbiológiai szempontból azonban további problémák is felmerülnek a – mind edelmani, mind changeux-i – neurális evolúció elméletének tarthatóságával szemben. A természetes szelekció két lépése közül ugyanis csak a második működik itt. A szelektív elhalás valóban jelen van, de a véletlen variáció kialakulásának lépése hiányzik. A születés után már eleve adva van az idegsejtek közötti kapcsolatok teljes variabilitása, ebből az alapanyagból fognak majd szelektálni a környezeti feltételek. A véletlen variáció kialakulásának lépése viszont nincs jelen.

Még súlyosabb probléma, hogy a neurális evolúció esetében nem beszélhetünk replikációról, legalábbis nem a szó eredeti evolúcióbiológiai értelmében. A sejt vagy az élőlény esetében a replikáció egyszerű: egy sejtből kettő lesz vagy egy nyúlból kettő lesz. A neurális evolúció során azonban nem lesz több neurális kapcsolat, sőt, egyre kevesebb lesz, ahogyan a környezeti hatásoknak megfelelően egyre több szinapszis hal el. Ugyancsak nincs mutáció, hiszen ha nincs replikáció, akkor nem lehetséges hibás replikáció sem.

A replikáció fogalmát tehát újra kell definiálni ahhoz, hogy biológiailag tartható elmélet legyen a neurális evolúció. Erre tett kísérletet Paul Adams, aki úgy határozta meg ebben a kontextusban a replikáció fogalmát, mint a két idegsejt közötti kapcsolat megerősödését. Adams abból indul ki, hogy a sejt esetében a replikáció a sejt minden komponenséből kettőt csinál, amikor egy gyerek születik, az anya egy tüdeje, szíve, lépe helyett kettő lesz. A neurális kapcsolatra alkalmazva ez azt jelentené, hogy két sejt közötti kapcsolaterősség kétszer olyan nagy lesz. Ha viszont a szinaptikus átvitel erősödését tekintjük replikációnak, akkor érdemes ezt a fogalmat lazábban kezelni. Ha nem kétszeres lesz a szinaptikus átvitel, csak másfélszeres, akkor is lehet replikációról beszélni.

Sőt, mivel az emberi agy igen dinamikus, folyton változó és átrendeződő neuronhálózatot alkot, ahol egy kapcsolaterősség magától nem marad fenn, ebben a folyamatosan változó közegben már az is replikációnak tekinthető, ha egy kapcsolat nem hal el. Ahogy az erdei ösvények is eltűnnek, ha nem használják őket, úgy a neurális kapcsolatok sem maradnak fenn maguktól. Ha fennmaradnak, akkor beszélünk replikációról. Nem szükséges tehát sem az átviteli potenciál kétszeresére növekedését kimutatni, de még az egyszerű növekedését sem. Elég, ha nem csökken a két idegsejt közötti kapcsolat erőssége. A következőkben a neurális evolúció esetében a replikáció fogalmát úgy használjuk, mint egy neurális kapcsolat nem elhalását.

Ez azonban megint újabb problémákat vet fel, hiszen ekkor a replikáció folyamata nem térbeli, hanem időbeli replikáció. Nem megduplázódik egy rendszer, hanem egyszerűen fennmarad. Kérdés, hogy az időbeli replikáció lehet-e evolúciós folyamatok alapja. Fontos észrevenni, hogy a neurális evolúció nem az egyetlen olyan terület, ahol az evolúciós megközelítés nem térbeli, hanem időbeli replikációt előfeltételez. A társadalom szintén időben replikálódik: komponensei, az egyes személyek cserélődnek, a társadalmi berendezkedés mégis fix marad.

Óvatosan kell azonban bánni az időbeli replikáció fogalmával, hiszen a kilincs is viszonylag változatlan marad, mégsem mondjuk azt, hogy a szobám ajtaján a kilincs időben replikálódik. Olyan kritériumra van tehát szükség, amely elkülöníti az ilyen nyilvánvalóan nem replikálódó rendszereket az olyan bonyolultabb esetektől, mint az elme vagy a társadalom. Mielőtt azonban erre kísérletet tennénk, érdemes áttekinteni, milyen problémák is merültek fel a neurális evolúcióval szemben.

Három ilyen probléma volt: egyrészt nincs véletlen variáció, csak szelektív elhalás. Másrészt nem képes átkötést biztosítani az idegsejtek szintje és a bonyolultabb reprezentációk szintje között. Ezenkívül az időbeli replikáció fogalmát feltételezi, amelyről még nem világos, hogy mennyiben tekinthető biológiailag korrekt elképzelésnek. Ezt a három problémát kellene tehát megoldani.

Ezen a ponton vezetem be azt a modellt, amely a könyv gondolatmenetének vázát adja, ez pedig az elmén belüli, neurális evolúció és a nagy evolúciós átmenetek mechanizmusának összekötésén alapul. Amellett fogok érvelni a könyv első felében, hogy ha nem a természetes szelekció, hanem a nagy evolúciós átmenetek modelljét használjuk az elmén belüli evolúció leírásánál, akkor talán sikeresebben lesz használható az evolúciós megközelítés az elme leírására.

Ahogy a többsejtűek kialakulása esetében is előfordulhatott egy új szelekciós szint megjelenése, úgy a neurális evolúciót is lehetséges úgy tekinteni, mint nagy evolúciós átmenetek sorozatát. Az elmebeli evolúció során tehát addig külön replikálódó egységek együtt kezdenek replikálódni. Az egyszerű szinapszisok tehát nagyobb egységekbe rendeződnek, és ezek az egységek versengenek a túlélésért, majd ezek a még nagyobb egységekbe szerveződnek. E modell szerint tehát a reprezentáció olyan, mint a többsejtű szervezet: kisebb elemek egysége, amelyek korábban egymással versengtek a túlélésért, de most együtt dolgoznak a nagyobb, őket magukba foglaló egység túléléséért.

Hogy világosabb legyen ez a mechanizmus, érdemes egy példát hozni. Tegyük fel, hogy egy béka csak legyekkel táplálkozik, és ezt oly módon teszi, hogy ha a retináján egy fekete pöttyöt észlel, akkor kinyújtja a nyelvét és elkapja ezt a tárgyat, amely fekete pöttyként jelent meg a retináján. Ha a béka környezetében a légy az egyetlen rovar, akkor a béka igen hatékonyan tud ezzel a nagyon egyszerű módszerrel táplálékhoz jutni, hiszen, akárhányszor fekete pöttyöt lát, és kinyújtja a nyelvét, biztos lehet benne, hogy amit elkap, az légy lesz és nem más. A "fekete pötty" reprezentációja kiváltja a nyelvkiöltés motoros akcióját, és végül a béka jóllakik.

Tegyük fel azonban, hogy a béka környezetében megjelennek a darazsak. A darázscsípés igen rossz hatással van a békára, nem elég, hogy nem lakik jól tőle, ha bekapja, de meg is csípi, ami miatt a béka legyöngül. Ha tehát a béka az előző stratégia szerint táplálkozna ebben a megváltozott környezetben, akkor minden valószínűség szerint elpusztulna, hiszen a darázs is fekete pöttyként jelenik meg a béka retináján, s ezért szegény állat ugyanúgy kapna be darazsakat is, mint legyeket.

Ekkor azonban egy különösen kreatív béka elméjében a "fekete pötty" reprezentáció helyett a "fekete pötty sárga csíkok nélkül" reprezentáció lesz aktív. Ez a béka tehát összekapcsolja a "fekete pötty" és a "sárga csíkok" reprezentációkat, és ezt a kapcsolt, bonyolultabb reprezentációt használja, amikor enni akar. Ha a "fekete pötty sárga csíkokkal" reprezentáció aktiválódik, akkor menekül, ha viszont a “fekete pötty sárga csíkok nélkül” reprezentáció, akkor boldogan bekapja azt a tárgyat, ami az orra előtt van, s ami jelen esetben mindig légy lesz és soha nem darázs. Ez a kreatív béka óriási szelekciós előnnyel rendelkezik fajtársaival szemben, akik még mindig a primitív "fekete pötty" módszert használják, nem sok sikerrel.

Érdemes megvizsgálni, hogy miként lehet leírni ennek az új reprezentációnak a megjelenését evolúciós nyelvezeten. Világos, hogy itt az evolúció nagy átmeneteinek korábban bemutatott elméletét lehet leginkább használni. A "fekete pötty" és a "csíkos” reprezentációja, amely addig külön, egymástól függetlenül replikálódott, mostantól együtt replikálódik. Hasonlóan a sejtmaggal rendelkező eukarióta sejtek eredetéhez – amikor egy prokarióta (sejtmag nélküli) sejt bekapott egy másik prokarióta sejtet, és ahelyett, hogy szépen megemésztette volna, furcsa módon együtt kezdtek el replikálódni, és a bekapott sejt sejtmagként kezdett funkcionálni – itt is az történik, hogy két korábban külön életet élő reprezentáció egyszerre csak egy egységet alkot.

Ha elfogadjuk, hogy ilyen evolúciós átmenetekből áll a mentális evolúció, akkor talán meg tudjuk válaszolni a neurális evolúcióval szemben felmerült három problémát. A véletlen variációt ekkor az újabb és újabb szelekciós szintek megjelenése biztosítja. Az idegsejtek közötti kapcsolatok szelekciója csak az első lépés, ezzel nem áll le az evolúciós folyamat. A neurális kapcsolatok nagyobb, néhány sejtből álló csoportokba rendeződnek, amelyek között újra beindul a szelekció mechanizmusa, majd ezek még nagyobb egységekbe, és így tovább. A variabilitást tehát nem a legalsó szint, az idegsejtek szintje szolgáltatja, hanem az újabb, egyre bonyolultabb egységek megjelenése, amelyek között szintén szelektálnak a környezeti hatások.

Szintén jobban kezelhető ezzel a modellel a bonyolultabb reprezentációk és az idegsejtek közötti összefüggés kérdése, hiszen az itt leírt példa épp azt mutatja, hogy az egyszerű reprezentációkból miként lesznek bonyolultabbak, majd még bonyolultabbak, pusztán a környezeti hatások nyomására. Amikor egy neurális kapcsolat egy nagyobb egység része lesz, többé már nem erősödhet vagy gyengülhet tetszés szerint a szinaptikus átvitele. A kapcsolaterősséget a nagyobb egység túlélése fogja meghatározni. Például a “borosüveg” reprezentációmat felépítő neurális kapcsolatok nem változhatnak saját szakállukra, a “borosüveg” reprezentációm túlélését kell szolgálniuk, mint ahogy a májsejtem is az én fennmaradásomat szolgálja elsősorban, és csak másodsorban a saját túlélését.

A neurális evolúció új elmélete képes hidat teremteni az Edelman és a Changeux által kifejtett szelekciós elméletek között. Changeux szerint az idegsejtek között folyik a szelekció, Edelman szerint viszont a 100-1000 neuronból álló neurális csoportok között. Első látásra kizárja egymást a két elmélet, de ha elfogadjuk a nagy evolúciós átmenetek mechanizmusán alapuló új neurális evolúciós elméletet, akkor lehetővé válik, hogy mindkét szelekciós folyamatot egy elméleti keretben kezeljük. Az idegsejtek közötti kapcsolatok (amelynek kérdéséről Changeux elmélete szól) nagyobb egységekbe rendeződnek, melyek még nagyobbakba, egészen a 100-1000 neuront magukba foglaló egységekig (amelyekről Edelman beszél), és még tovább, még bonyolultabb reprezentációkig, mint amilyen például a “derékszögű háromszög” reprezentációja.

A mentális evolúció tehát újabb és újabb szelekciós szinteket hoz létre, az egyes szintek egymásba vannak ágyazva, az alsó szint elemeiből épülnek fel a felsőbb szint egységei. Olyan ez, mint a katonai alakulatok rendszere. Tíz katona alkot egy szakaszt. A katonák autonómiája szinte teljesen megszűnt, a szakasz fennmaradását kell szolgálniuk, és nem saját érdekeiket. A szakaszok alkotják a század alakulatát. Az egyes szakaszok sem csinálják azt, amit akarnak, csakis a század érdekeit kell követniük, a század egysége és fennmaradása a céljuk, nem az egyes szakaszoké. Több század hasonló módon alkotja az ezred még nagyobb egységét etc. Az idegsejtek ugyanígy alkotnak egyre nagyobb egységeket, amelyek mindig még nagyobb egységekbe rendeződnek. Az analógia persze csak az egyes szintek egymásba ágyazottságára vonatkozik, a hadseregben ugyanis sem szelekcióról, sem evolúcióról nem beszélhetünk, sőt, a katona valójában nem egy magasabb szintű egységtől kapja a parancsokat, amelynek ő is része, hanem egyszerűen a tizedestől.

Felmerül a probléma, hogy valóban új szelekciós szintek jelennek-e meg, vagy a tudós értelmezésének kérdése, hogy együtt kezeli – a jobb megértés kedvéért – a "fekete pötty" és a "csíkos" reprezentációját. Valódi, objektíve elkülöníthető egységekbe rendeződnek az idegsejtek, vagy mindez csak a tudós szubjektív belevetítése? Ami miatt feltehető, hogy ezek a neuroncsoportok valódi egységeket képeznek az az észleléssel és a motoros akciókkal való kapcsolat. A béka a nyelvkinyújtás motoros akcióját a "fekete pötty csíkok nélkül" reprezentációjával kapcsolja össze, és nem mással, csak akkor ölti ki a nyelvét, ha ez a reprezentáció, illetve az ezt alkotó összes neurális kapcsolat aktív. Én a nagymamám arcát igen gyorsan felismerem, a "nagymama" reprezentáció tehát olyan stabil és összefüggő, valódi egységet alkotó reprezentáció, hogy a pillanat egy tört része alatt az egész reprezentáció, minden neurális kapcsolatával együtt aktiválódni tud.

Ezzel a példával megint visszajutottunk az időbeli replikáció kérdéséhez. Egy “nagymama” reprezentációból nem lesz több, nem osztódik, nem is lesz egyre erősebb (egy idő után), mégis lehet a replikációjáról beszélni, abban az értelemben, hogy ez a reprezentáció fennmarad egész életünkben, dacára annak, hogy a reprezentációt felépítő idegsejtek millió más fontos feladatot tudnának teljesíteni. Mégis ezt a reprezentációt szolgálják ki. A társadalom esetében is hasonló helyzetet találunk: a társadalmi berendezkedés korlátozza a társadalomban élő emberek autonómiáját, az emberek mégis betartják ezeket a korlátozó szabályokat, ahelyett, hogy szabadon élnék világukat. A társadalom tehát aktívan replikálódik egyik pillanatról a másikra, azáltal, hogy a szabad emberek mozgásterét csökkenti, és a saját fennmaradásának szolgálatába állítja őket. Hasonlóképpen a reprezentáció is aktívan replikálódik, hiszen függő viszonyban tartja az idegsejteket.

A reprezentáció-társadalom analógia persze sántít, hiszen a mai társadalomban soha nincs az ember annyira függő helyzetben a társadalomtól, mint amilyenben a neuron van a mentális reprezentációtól, de mégis fontos közös pontok vannak, ha például olyan tárgyakkal vetjük össze a társadalom, illetve a mentális reprezentáció rendszerét, amelyekről intuitíve is beláthatjuk, hogy nem replikálódnak időben. Ilyen tárgyra volt példa a kilincs, amely szintén ugyanolyan marad az idő múlásával, mégsem szívesen mondjuk azt, hogy az ajtómon lévő kilincs időben replikálódik. A kilincs esetében éppen az a különbség, hogy nem áll önálló replikációra is képes komponensekből, sőt, komponensei – atomjai – rögzítettek, nem cserélődnek.

Egy lépéssel közelebb áll a mentális reprezentációhoz például a Duna, amelynek – bár komponensei cserélődnek – magasabb szintű szervezettsége azonos marad. Ugyancsak jó példa itt a kezünk, amelynek bőrsejtjei cserélődnek és elhalnak, de a kéz alakja, működése és szerkezete azonos marad. E két példában tehát a komponensek változtak, de a struktúra megmaradt. A mentális reprezentáció és talán a társadalom is még egy lépéssel továbbmegy ennél. A mentális reprezentációt felépítő idegsejtek képesek lennének önálló replikációra (a fent leírt értelemben), ez a képesség azonban vissza van fogva, és alá van rendelve a reprezentáció replikációjának. Az “nagymama” reprezentációt felépítő idegsejt nem tehet mást, mint hogy a reprezentáció változásaihoz igazodik, nincs tehát önálló replikációja.

Hasonlóképpen egy katonai alakulat, például a díszzászlóalj is időben replikálódik. A katonák, akik ott szolgálnak, nem tehetnek bármit, például nem mehetnek el délelőttönként úszni. A katonák tehát elsősorban a nagyobb egység, a díszzászlóalj egységét és fennmaradását biztosítják, mintsem saját replikációjukat és boldogságukat. A kilincs viszont nem rendelkezik önálló replikációra képes részekkel, ezért nem fejt ki semmilyen aktivitást annak érdekében, hogy fennmaradjon. Emiatt nem érdemes úgy leírni a kilincset, mint időben replikálódó tárgyat.

Ha tehát elfogadjuk, hogy a gondolkodás evolúciós nyelvezeten jól leírható, ha nem a természetes szelekciót, hanem a nagy evolúciós átmenetek modelljét használjuk, akkor véleményem szerint biológiailag korrekt elméletet kapunk. Ez a modell a könyv igazi újdonsága, még sokszor elő fog kerülni a könyv folyamán, amikor sorra véve az elmefilozófia és a kognitív tudomány klasszikus problémáit megvizsgálom, mennyiben jelent e modell új megközelítési módot e problémák kezelésében. Hogy ez a biológiával terhelt beszédmód jobban érthetővé váljon, az elméről alkotott, a mindennapi nyelvezethez közelebb álló leírások nyelvezetébe próbálom csomagolni.

Az emberi elme tudományos leírásakor két nyilvánvaló megoldás adódik. Az egyik az agy idegsejtjeinek leírása. Ezzel több probléma is van, egyrészt ma még kevés tudással rendelkezünk erről a területről, és egy ideig nem is várható az agy pontos és részletes feltérképezése. Másrészt még ha ismernénk is az agy teljes neuronhálózatát és annak aktivitásmintázatait, ez az idegsejt-mintázat különböző egyedeknél más és más lesz. Az elme olyan, mint a kúpalakúra nyírt bukszus a parkokban. Két ugyanolyan alakú kúp belsejében az ágak soha nem ugyanúgy helyezkednek el, a külső alak mégis ugyanaz lesz. Hasonlóképpen minden ember képes – kisebb felkészülés után – bebizonyítani Püthagorász tételét, de a neurális struktúra, amellyel mindezt megvalósítja, nagyon különböző lehet.

További problémát jelent, hogy még ha ismernénk is az agy részletes térképét, és még ha ugyanaz a mentális tevékenység különböző emberek esetében ugyanazokkal az aktivitásmintázatokkal járna, még ekkor sem segítene mindez túl sokat annak megértésében, hogy mi is történik a fejemben, amikor például a nagymamámra gondolok, vagy vörösbort akarok inni. Szükség van tehát egy olyan, az idegsejtek szintjénél magasabb leírási szintre, amely segít megmagyarázni mindennapi gondolkodásunkat.

Amikor az emberi gondolkodást akarjuk megmagyarázni, nem elég az idegsejtekről beszélni. Ez volna az egyik nyilvánvaló megoldás. A másik triviális válasz a behaviorizmus megoldása: az elméről nem tudunk semmi mást, csak hogy adott ingerekre miként reagál. Csak azt tudjuk tehát, hogy ha meglátok egy tigrist, akkor elszaladok. Az, hogy mindezt milyen elmeműködés segítségével teszem, nem megismerhető. Látható, hogy a neurológia és a behaviorizmus két szélsőséges modellt nyújt az elme leírására. A neurológia szerint az elme vizsgálata szempontjából lényeges egység az idegsejt, a behaviorizmus szerint pedig maga az emberi elme. Emiatt mindkét elmélet kénytelen elhanyagolni a sejt és az egész elme közötti köztes bonyolultságú egységeket, pedig mindennapi fogalmaink (gondolat, képzet, vágy, idea, ötlet) épp ezeknek felelnek meg. Az elme jobb leírásához tehát egy olyan közbülső szintre volt szükség, amely bonyolultságban valahol az idegsejtek szintje felett helyezkedik el, de ugyanakkor az egész elménél kisebb egységek kezelésére is alkalmas.

1. A funkcionalizmus és előzményei

A funkcionalizmus tehát a két véglettől egyaránt megpróbál elhatárolódni. Egyfelől többet akar mondani az elméről, mint a behaviorizmus, beszél tehát az elme építőköveiről, a mentális állapotokról. Másrészt viszont ezeket a mentális állapotokat (vagy reprezentációkat) nem az azokat megvalósító idegsejtek segítségével azonosítja, hanem funkcionális szerepük segítségével. Amikor tehát egy mentális állapotról van szó, akkor nem azt vizsgáljuk, hogy mely idegsejtek tüzelése hozza létre azt, hogy a dugóhúzóra gondolok, hanem hogy milyen ingerek váltják ki ezt a gondolatomat, milyen más reprezentációkat fog aktiválni és végül milyen cselekvést vált ki. A "dugóhúzóra gondolni" mentális állapot esetében például ha szomjas vagyok és látok egy bontatlan borosüveget, nem látok viszont dugóhúzót, akkor a dugóhúzóra fogok gondolni, és ez azt a cselekedetet fogja kiváltani, hogy felállok és megkeresésem a dugóhúzót, majd kinyitom az üveget. Ez a funkcionális szerep fogja azonosítani a "dugóhúzóra gondolni" mentális állapotomat, és nem az azt megvalósító neurális struktúra.

Talán ebből a példából is látszik, hogy a funkcionális leírás szempontjából az a fontos, hogy milyen ingerek válthatnak ki egy mentális állapotot, és az milyen más mentális állapotokat vált ki, és végül milyen motoros válaszokhoz vezet. Mellékes, hogy az idegsejtek eközben éppen mit csinálnak. Ami lényeges, az a mentális állapot kauzális vagy más néven funkcionális szerepe: annak leírása, hogy őt milyen ingerek okozzák, és hogy ő milyen válaszokat okoz. Ha egy mentális állapot minden lehetséges funkcionális szerepét sorra vettük és leírtuk, akkor már mindent tudunk róla, anélkül, hogy akár egy idegsejtet is megvizsgáltunk volna.

2. ábra helye

A funkcionalizmusnak tehát két alapvető állítása van, egyrészt az, hogy az elme egyes állapotairól lehet beszélni anélkül, hogy az azokat megvalósító neurális struktúráról beszélnénk, másrészt az, hogy ehelyett a funkcionális szerepekkel kell jellemezni ezeket a mentális állapotokat. Az első állítást úgy szokás emlegetni, mint az implementáció-függetlenség, vagyis a megvalósító közegtől való függetlenség tézisét. Ezt Hilary Putnam, a funkcionalizmus egyik alapító atyja úgy foglalta össze, hogy lehetnénk ementáli sajtból is, ez nem változtatna semmit a funkcionális leíráson.

A hetvenes években az elmefilozófia meghatározó irányzatává vált funkcionalizmus ezen a ponton megkísérel komoly elméleti előzményeket felmutatni. Arisztotelész az a filozófus, akiről megpróbálják megmutatni, hogy már ő is funkcionalista volt, hiszen a Lélekről című könyvében a lélek egyes részeinek vizsgálatakor nem azt elemzi, hogy ezek a lélekrészek hogyan épülnek fel, hanem hogy mit csinálnak, tehát milyen funkcióval bírnak. Anélkül, hogy eldöntenénk azt a filológiai kérdést, hogy Arisztotelész funkcionalista volt-e, vagy sem, érdemes felhívni a figyelmet a modern funkcionalizmus, és a régebbi, szellemi elődként felsorolt funkcionalisták közötti fontos különbségre.

A funkcionalizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli térhódítása nem választható el a mesterséges intelligencia kutatásának fejlődésétől. Ha ugyanis hiszünk abban, hogy egyszer mesterséges értelmet tudunk majd előállítani, akkor elengedhetetlen egy olyan elméleti leírás, amely az emberre is és a mesterségesen előállított értelmes rendszerekre is alkalmazható. Az implementáció-függetlenség tézise épp ezt a gyakorlati igényt elégíti ki. Amikor gondolkodási folyamatokról beszélünk, használjunk olyan nyelvezetet, amely nem kötelezi el magát azok mellett az intelligencia-formák mellett, amelyek véletlenül idegsejtekből épülnek fel, hiszen ezek csak egy alosztályát képezik a gondolkodó rendszereknek.

Nem az ementáli sajtból felépülő elme tehát az igazi kihívás a funkcionalizmus számára, hanem a szilikoncsipekből álló gondolkodó számítógép. A funkcionalizmus ennyiben a mesterséges intelligencia-kutatás szükségszerű elméleti hozadékának is tekinthető. A funkcionalizmus és a mesterséges intelligencia-kutatás közötti nem minden probléma nélküli kapcsolattal a következő alfejezet fog foglalkozni, érdemes azonban a funkcionalizmusnak ezt az elmefilozófiai irodalmon belül ritkán hangsúlyozott gyakorlati vonatkozását mindvégig szem előtt tartani.

Az egyik visszatérő filozófiai probléma például az elme leírásánál, hogy ne legyen se túl szűk, se túl tág a lényeknek az a köre, amelyre illik ez a leírás. A behaviorizmus kritériumai valószínűleg túl tágak: ha csak azt nézzük, hogy adott ingerekre miként reagálunk, akkor sok olyan rendszert is hozzánk hasonlóként fogunk leírni, amelyek valójában nem gondolkoznak. Viszonylag könnyű lenne például olyan gépet kreálni, amely az őt érő ingerekre ugyanúgy reagál, mint a regényhős Oblomov, azaz sehogy, fekszik tovább a díványon, de ez a gép ettől még nem gondolkozna, pláne nem úgy, mint Oblomov. A behaviorizmus tehát túlzottan megengedő.

Másfelől ha a megvalósító közeget tekintjük kritériumnak, akkor valószínűleg túl szűkre vontuk a gondolkodó lények körét, hiszen elképzelhető, hogy a marslakóknak, ha léteznek egyáltalán, nem idegsejtekből épül fel az elméjük. Ez a megközelítés tehát túl soviniszta, kirekeszti a nem idegsejt-alapú gondolkodó lényeket, a behaviorizmus viszont túl liberális, olyan rendszerekről is feltételezi, hogy gondolkodnak, amelyek valójában nem képesek erre. A funkcionalizmus a túlzott liberalizmus és a túlzott sovinizmus között szeretné a középutat megvalósítani, amely nem rekesztene ki semmilyen gondolkodó marslakót vagy gépet, ugyanakkor nem is vonná túl tágra a gondolkodó lények kategóriáját. Ezt biztosítaná az implementáció-függetlenség kritériuma.

A funkcionalizmus második alapvető állítása, amely szerint a mentális állapotokat az absztrakt funkcionális szerepek segítségével lehet meghatározni, már közvetlenül következik az implementáció-függetlenség eszméjéből, hiszen ha a megvalósító közeg, tehát az idegsejtek szintje nélkül, attól függetlenül kell meghatározni a mentális állapotokat, akkor valamilyen más kritériumra van szükség, és ez a kritérium lesz a funkcionális szerep. Nem azt kell nézni, miből épül fel egy mentális állapot, hanem hogy mit csinál: mi okozza és ő milyen más mentális állapotokat okoz.

Ezen a ponton azonban észre lehet venni a behaviorizmus örökségét a funkcionalista tanokon. A behaviorizmus szerint az elme egyetlen érvényes leírása az, hogy milyen ingerekre milyen választ ad. A funkcionalizmus az elmén belül azonosít ugyan bizonyos részegységeket, reprezentációkat, illetve mentális állapotokat, de ezeket pontosan ugyanúgy határozza meg, mint ahogy a behaviorizmus írja le az elmét: a mentális állapotok kiváltó ingereinek és motoros válaszainak segítségével. A behavioristák szerint az elme teljes egészében meghatározható, ha megmondjuk, milyen ingerekre milyen válasszal reagál. A funkcionalizmus továbbmegy ennél, és azt állítja, hogy az elméről ennél többet is lehet mondani: azt, hogy miből épül fel: milyen mentális állapotai vannak. Az egyes mentális állapotokat azonban behaviorista módon az ingerekkel és a válaszokkal definiálja. A funkcionalizmusban és a behaviorizmusban tehát közös, hogy kizárólag két magyarázati sémát ismer el az elmére vonatkozóan: az egyik a részekre bontás, a másik pedig az inger-válasz párokkal, azaz diszpozíciókkal való jellemzés. A különbség az, hogy más bonyolultsági szinten képzelik el e két magyarázati séma alkalmazását.

A funkcionalizmuson belül is vitatott azonban, hogy a mentális állapotok szintje, amely ugye a funkcionális analízis tárgya, pontosan milyen leírási szintnek is felel meg. A mentális állapotok funkcionális szerepe ugyanis más és más lesz, ha különbözőképpen írom le az ingereket és a válaszokat. Ha a “dugóhúzóra gondolni” funkcionális szerepét a kiváltó ingerrel és a motoros válasszal jellemzem, akkor azt is el kell döntenem, hogy milyen leírását adom az ingernek és a válasznak. Ha az ingert egyszerűen egy bontatlan borosüvegnek tekintem, a választ pedig annak, hogy megkeresem a dugóhúzót, akkor egy meghatározott nyelvezetet használtam a funkcionális elemzésben. Ha viszont úgy írom le az ingert, hogy egy szabálytalan henger alakú tárgy, amely piros színű folyadékot tartalmaz, a választ pedig úgy, hogy megfeszítem a combizmomat, majd a térdemet kinyújtom., akkor egészen más terminusokban beszéltem el ugyanazt a gondolkodási folyamatot. A második leírás empirikus, tapasztalaton alapuló, tudományos kifejezéseket használ, az első viszont eleve adott, a mindennapi szóhasználatnak inkább megfelelő terminusokat. Mindkét nyelvezet funkcionális leírást ad, el kell tehát dönteni, melyik az igazi.

Az ingerek tudományos, empirikus nyelven történő jellemzését használó funkcionalizmust pszicho-funkcionalizmusnak nevezzük. Ez az irányzat értelemszerűen közelebb kerül a túlzott sovinizmus pólusához, hiszen az ingerek leírását a vizsgált rendszer konkrét működéséhez igazítja, és emiatt ha nem is idegsejtekről, de konkrétan az emberi elme felépítéséhez kötődő terminológiát használ. A pszicho-funkcionalizmussal áll szemben a szigorú értelemben vett, vagy konceptuális funkcionalizmus, amely az ingereket a mindennapi nyelv segítségével írja le. A szoros értelemben vett funkcionalista leírás tehát a mindennapi szavainkat használja az egyes mentális állapotok és az elmét érő ingerek jellemzésére.

Itt a mindennapi nyelvnek különösen fontos szerepe van. A funkcionalizmus ugyanis úgy próbál beszélni az elméről, hogy nem távolodik el teljesen azoktól a terminusoktól, amelyeket egy nem szakmabeli használ, ha el akarja mondani, miről gondolkodik, mire vágyik, mit látott vagy mire emlékszik. Adva van tehát egy nyelvezet, amelyet sikeresen használunk az elméről beszélve, naivan és anélkül, hogy bármit is tudnánk a neuronok tüzeléséről. Ezt a nyelvezetet szokás népi pszichológiának nevezni: amikor másokról vagy saját magunkról beszélünk, ezt használjuk, olyan kifejezéseket, mint "akar", "tud", "gondol", "vágyik".

A konceptuális funkcionalizmus megpróbálja úgy leírni az elmét, hogy annak építőkövei megfeleljenek a mindennapi nyelvezetünk terminusainak. Ebben a célkitűzésben persze észre lehet venni az analitikus filozófia egyik, Wittgensteinre és Ryle-ra visszanyúló nagy vezérvonalának hatását, amely szerint a nyelv, ezen belül is a beszélt, mindennapi nyelv olyan információkat hordoz rólunk és a világról, amelyet kár lenne nem hasznosítani. A mindennapi nyelv elemzése tehát közelebb vezetheti a filozófust saját maga és a világ megismeréséhez. A funkcionalizmus végső soron ezt a wittgensteini leckét alkalmazza az elme magyarázatára.

Ha sikeresen tudjuk értelmezni mások cselekedeteit azzal a leírással, hogy "mivel egy borosüveget látott, amelyet ki akart nyitni, és úgy gondolta, hogy a fiókban van a dugóhúzó, ezért odament a fiókhoz", akkor az e leírásban használt kifejezéseket érdemes átemelni az elme filozófiai magyarázatába is. Ráadásul – két legyet ütve egy csapásra – ez még egy olyan általános elemzési szintet is lehetővé tesz, amely alkalmas a megvalósító közegtől független analízisre is.

A funkcionalizmus a hetvenes évek uralkodó elmefilozófiai irányzata volt, a nyolcvanas évektől kezdve azonban egyre több támadás érte különböző oldalról. Mielőtt azonban rátérnénk ezekre az ellenvetésekre, érdemes bemutatni a funkcionalizmus és a mesterséges intelligencia-kutatás kapcsolatát, annál is inkább, mert itt válik az absztrakt filozófiai elmélet a gyakorlatban is alkalmazhatóvá és – a filozófiában ez igen ritka jelenség – talán hasznossá.

2. Mesterséges intelligencia és gépi funkcionalizmus

A funkcionalizmus megjelenése nem elválasztható a mesterséges intelligencia-kutatás fellendülésétől. Akár az elmét, a legegyszerűbb gépeket is le lehet írni absztrakt funkcionális szerepek segítségével. Egy üdítőital-automata esetében például az ingerek – vagy más néven a bemenet – a pénzérmék bedobását jelenti, a kimenet, a motoros válasz pedig az üdítő és esetleg a visszajáró pénz kidobását. Lehet azonban belső funkcionális állapotokat is hozzárendelni a gép működéséhez. Tegyük fel, hogy egy doboz kóla 100 forintba kerül, és a gép 50, illetve 100 forintos érméket fogad el. Ekkor a gépnek két belső állapota van, mindkettőt a funkcionális szerepe segítségével tudjuk azonosítani: az A állapotba akkor kerül a gép, ha bedobok egy ötvenest. A bemenet tehát az ötvenes, motoros válasz nincs, a gép A állapotba kerül. Ha viszont A állapotban még egy ötvenest bedobok, akkor egy doboz kóla lesz a kimenet és a gép vissza kerül B állapotba. B állapot az alapállapot, ha ekkor egy százast dobok be, akkor kimenet egy doboz kóla lesz, és a gép megintcsak visszakerül B állapotba.

A leírást lehetne tovább bonyolítani, de talán ebből is világos, hogy itt az egyes belső állapotokat ugyanazzal a módszerrel elemeztük, mint az elme olyan mentális állapotait, például “a dugóhúzóra gondolni” reprezentációt. Az absztrakt funkcionális vagy kauzális szerep számít, nem pedig az, hogy idegsejtek tüzelése, vagy a Coca Cola Company ügyes szerkezete valósítja meg ezeket. A funkcionális leírás tehát gépekre és elmékre egyaránt jól passzol, ezért képezheti alapját a mesterséges értelem kutatásának is.

A mesterséges intelligencia-kutatást persze nem igazán az üdítőital-automata kérdése foglalkoztatja, sokkal inkább a számítógépek működése. A számítógép esetében pedig egy még szembetűnőbb analógiát találunk a funkcionális leírásra, mégpedig a szoftver-hardver distinkciót. Ugyanaz a szoftver különböző hardvereken is futhat: a szoftverszintű leírás, például az, hogy a szövegszerkesztőben begépelek egy szót, független attól, hogy ezt milyen fizikai mechanizmusok, és-kapuk, illetve mikroprocesszorok valósítják meg. A szoftverszintű leírás tehát úgy viszonyul a hardverhez, mint a funkcionális leírás az idegsejtek tüzeléséhez: független tőle. Amikor arról beszélek, hogy villog a kurzor, akkor egyszerűbb azt számításba venni, hogy ezt a számítógépprogram melyik sora kódolja, mint pontosan kinyomozni, hogy a gép mely részén mely mikrokapcsolók változtattak állást. Ha tehát nem kell részleteiben ismerni a számítógép fizikai felépítését, hardverjét ahhoz, hogy számítógépprogramot írjunk, akkor, analóg módon, az agy konkrét neurális mechanizmusait sem kell ismernünk az elme magyarázatához.

Az elme és számítógépprogram közötti analógia hosszú ideig meghatározta, és részben ma is meghatározza az elméről való gondolkodást. Érdekes módon az elme magyarázata és a gondolkodó gép létrehozásának terve között mind a két irányban erős befolyást lehet látni. A gépeket úgy konstruálták, hogy hasonlítsanak az emberi elmére, az emberi elméről pedig számítógépes terminológiában beszéltek. E kétirányú hatás igen szövevényes kapcsolatot teremtett a két kutatási terület között, e kapcsolat ráadásul folyamatosan átértékelődött, ahogy a számítógépek egyre bonyolultabbá váltak.

Az elme-számítógép analógia alkalmazási területeinek megfelelően a mesterséges intelligencia-kutatás filozófiai kérdései is két nagy csoportba sorolhatók. Egyrészt azt vizsgálják, hogy tudásunk az elméről mennyiben segít a mesterséges értelem létrehozásában. Ezen belül két szűkebb problémát lehet elkülöníteni: elvileg lehetséges-e az elméhez hasonló gépet létrehozni, illetve jelenlegi gépeink képesek-e erre. A mesterséges intelligencia-kutatás persze elsősorban nem az emberi elme reprodukálására törekszik, hanem egyes specifikus feladatok, például a sakkozás képességének az emberi teljesítményt meghaladó színvonalúvá fejlesztését tűzte ki célul (mivel erre lehet pénzt szerezni). Ez pedig többé-kevésbé sikerült is, elég, ha a Kaszparovot legyőző számítógépre gondolunk. Fontos azonban látni a különbséget ezek között a technikai bravúrok és az emberi elme sokrétű gondolkodását reprodukáló gépek előállítása között. Igaz, hogy a gép jobban sakkozik, mint az ember, de ugyanakkor a számunkra legtermészetesebb mindennapi feladatokat – például az arcfelismerést – sem tudja mind a mai napig igazán sikeresen megvalósítani. Az emberhez hasonló intelligencia létrehozása messze van tehát, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy logikailag lehetetlen volna.

A mesterséges intelligencia-kutatáson belül kétféle álláspont különíthető el, a gyenge és az erős mesterséges intelligencia. A gyenge mesterséges intelligencia csak az elme vizsgálatának egy segédeszközét látja a számítógépben, anélkül, hogy az elme és a számítógép közötti bármilyen lényegi hasonlóságról vagy azonosságról beszélne. Az erős intelligencia ezzel szemben azt állítja, hogy a számítógép működése valóban azonos lehet az elmeműködéssel. A számítógép tehát ugyanolyan értelemben gondolkodik, mint az ember. Hasonló ingerekre ugyanolyan válaszreakciókat ad az ember és a gép, emellett ugyanolyan algoritmust is alkalmaz, más szóval ugyanolyan funkcionális állapotokat vesznek fel. Pusztán formális kritériumok alapján eldönthető tehát, hogy egy gép gondolkodik-e vagy sem.

Eddig azt vizsgáltuk, hogy miként befolyásolta az elme kutatása a mesterséges intelligencia-kutatást. A fordított irányú hatás azonban legalább ilyen érdekes, mivel az elmefilozófiai és kognitív tudományi diskurzusra sokáig meghatározó befolyással volt a számítógép metaforája. A legkézenfekvőbb módon ezt az álláspontot a gépi funkcionalizmusnak nevezett irányzat képviselte. Az emberi elmét számítógépprogramnak tekintették: a számítógépprogramok alapegységeivel azonosították a gondolkodás építőköveit, és a gondolkodási folyamatokat az egyes programlépésekre próbálták visszavezetni. Vegyük észre, hogy itt éppen ellenkező előjelű jelenségről van szó, mint az elmefilozófia gyakorlati alkalmazásánál. Ott a gép egyre bonyolultabb, az emberi gondolkodáshoz egyre közelebb álló verzióinak megalkotásáról van szó, tehát egy egyszerű rendszer egyre komplexebbé tételéről. A gépi funkcionalizmus viszont egy komplex rendszert, az elmét próbálja egy egyszerűbb modellel leírni, amely nyilvánvaló túlegyszerűsítésekhez vezetett.

De mit is jelent ez a leegyszerűsített elmemodell, amelyet a számítógépprogramok analógiája inspirált. Az alapgondolat az, hogy az emberi gondolkodás lépései olyan programsorokhoz hasonlatosak, mint “Ha A=1, akkor B=2”. Az ehhez hasonló programsorok a hetvenes-nyolcvanas évek programnyelveire voltak jellemzők, a mai programozás már több ponton is bonyolultabb lehet ennél. Látható tehát, hogy az elmét egy meghatározott – és talán már túlhaladott – korszak számítógépprogramjainak nyelvezetével próbálta modellezni a gépi funkcionalizmus. Két aspektust kell kiemelni itt: az egyik a "ha…akkor" szerkezetek meghatározó szerepe, a másik pedig a szimbólumok használata. A gépi funkcionalizmus és őket követve sokáig az egész kognitív tudományi irodalom “ha…akkor” lépések, más néven következtetések sorozatának fogta fel az elmeműködést. A gépi funkcionalizmus szerint tehát a következtetések, az explicit szabályok az elme működésének irányítói.

A gépi funkcionalizmus és a számítógépprogram analógiájára felfogott elme elképzelésének másik sarkalatos pontja az, hogy a gondolkodást szimbólummanipulációnak tartják. A szimbólumok matematikai szimbólumok: a "ha A=0, akkor B=1" programsor A, illetve B értékeinek felelnek meg: a szimbólum, akárcsak a számítógép tárrekeszei, tetszőleges értékeket felvehetnek, és ezeket változatlan formában elraktározzák. A gépi funkcionalizmus kiindulópontja tehát az, hogy az ember minden mentális reprezentációja formalizált, kvázi-nyelvi és explicit szimbólum. Minden, ami elménkben van, egy közös formális nyelvben van kódolva, akár a matematika szimbólumai. Mentális entitásaink tehát a formális nyelv egy-egy kijelentésének felelnek meg. A gondolkodás a gépi funkcionalisták szerint nem más, mint ezeknek a szimbólumoknak a manipulációja, betöltése, értékadása, és tárolása.

A gépi funkcionalizmus mindkét tézisének – mind a következtetések, mind a szimbólumok domináns szerepének – megkérdőjelezésére majd a konnekcionizmus irányzata tesz nagyszabású kísérletet, amelyről a VI. fejezetben lesz szó bővebben. E ponton annyit kell csak megjegyezni, hogy a konnekcionista mesterséges intelligencia-kutatók nem a mesterséges intelligencia létrehozásának általános célkitűzését kérdőjelezték meg, hanem azt, hogy a hetvenes évek klasszikus számítógépprogramjai alapján bármi érvényeset is lehetne állítani akár az emberi elméről, akár az emberi elme hasonlatosságára létrehozott mesterséges gondolkodó gépekről. A konnekcionisták tehát belül maradtak a mesterséges intelligencia és az elme modellezése közötti vonzáskörön, de egy másik számítógépmodell alapján képzelték el ezt a kapcsolatot.

Most azonban – anélkül, hogy a klasszikus és a konnekcionista álláspont közötti vitákról szólnánk – érdemes azokról a leghíresebb bírálatokról szólni, amelyek nem a mesterséges intelligencia ilyen vagy olyan formáját kritizálja, hanem a mesterséges intelligencia-kutatás célkitűzését, mint olyat. Vannak ugyanis, akik úgy gondolják, hogy nem csak